Dicsőség a hősöknek

„Hátrament a raktárba – vagyis az annak csúfolt kisszobába –, előkeresett egy közepes kalapácsot. »Nem lehet tovább tűrni, mert nincs mire várni«, morogta magában. Záráskor a kabátja alá rejtette a szerszámot, és elindult. Tudta, hogy a dohánybolt zárva lesz. Lassan lépkedett, a torkában dobogott a szíve, ahogy befordult a sarkon. Egy tankot képzelt el, hátulról, meg a benzinespalackot és a győzelmi mámort, ahogy a Szovjetunió éppen megroggyan és a szívéhez kap, mert már csak hatvankilencezer-kilencszázkilencvenkilenc tankja maradt.

Aztán a trafikot megpillantva eszébe jutottak a kamerák. »Kapucnis pulóvert kellett volna venni«, gondolta, de hát reggel még nem tudhatta, hogy ma még nagyra hivatott nép lesz belőle. Pedig a naptárban benne volt. Megtapogatta a kalapács nyelét, az utca üres volt, már csak tizenöt méter. Próbálta felmérni, mekkora csörömpölés lenne, és merrefelé lehetne elszaladni. Hátranézett, aztán fel az ablakok felé, de megijedt, hogy ez gyanút kelthet. Az utolsó pillanatban jobb ötlete támadt, a nadrágzsebébe nyúlt, elővette a kulcsait. Nem állt meg, nem lassított, csak nekinyomta a kulcsot a kirakatnak. Jó erősen fogta, végigkarcolta az ajtó fémkeretét. Az üveg kemény volt, de egy kicsit azt is sikerült. Legalábbis úgy látta, amikor lopva odapillantott.

Pár lépésig elégedett volt, és arra gondolt, elmondja Évának, mit csinált. A semminél azért többet. Aztán elhatározta, hogy véletlenül sem mondja el. Egészen összetöpörödött, mire hazaért, de a kapuban még eszébe jutott egy mondat a tévéből, és most kimondta félhangosan, bólintott is hozzá rezignáltan: dicsőség a hősöknek.”