„Kis János cikke olyan olvasókat feltételez, akik elsőre egyszerűen a jobboldalt tennék felelőssé a köztársaság lerombolásáért. Közelebbről azt a jobboldali politikai gondolkodást, amelyik ellentétes a köztársaságnak a különböző világnézetű és politikai meggyőződésű polgárok közös otthonaként és erkölcsi közösségeként felfogott eszményével, mégpedig azért, mert valójában ezt az eszményt – mint vértelen liberális konstrukciót – semmibe veszi. Helyette egy szubsztantívnak vélt, etnikai-kulturális-erkölcsi-spirituális-mitikus nemzetfogalomra hivatkozva tart igényt az ország irányítására mint természetes jussára, egyszerűen azért, mert a nemzetet önmagával azonosítja. A cikk azokhoz szól, akik úgy vélik, egyszerűen ez a jobboldali politikai világkép gyűrte maga alá a köztársaságot, és arra keresik a választ, hogy ez hogyan történhetett meg.
Kis szerint ez a múzeumba való, a Horthy-korszakból jól ismert jobboldali világkép nem kerülhette volna el, hogy a demokratikus verseny körülményei között átalakuljon, modernizálódjon, kényszerűen alkalmazkodjon a köztársaság követelményeihez, ha nem lett volna a baloldal politikai világképe is anakronisztikus. Ez az anakronizmus abban áll, hogy a baloldal sem a különböző politikai nézetű polgárok közös műveként látja a köztársaságot, hanem tulajdonképpen a kádári konszolidáció, illetve a késő Kádár-kor reformjainak logikus folytatásaként, kiteljesedéseként. Ha jól értem, innentől már csak egy lépés a nácizmusnak a második világháborúban történt legyőzésétől az utolsó pártállami parlament által elfogadott alkotmány alapján felálló demokráciáig egyívű, szerves evolúcióként elgondolni az ország történetét, amelyben voltak ugyan kilengések (amelyek miatt önkritikát gyakorlunk, elvtársak) és sajnálatos események (amelyekről nincs mit mondanunk, elvtársak), de lényegében a szép új világ a baloldal győzelme a jobboldal régi világa felett.
A szerző ezeket a világképeket az egyik illetve másik oldal vezető pártjához közeli értelmiségi közegeknek tulajdonítja, egy jóval tágabb körnek tehát, mint az egyik és másik oldalon politikai tisztséget viselők köre, de sokkal szűkebbnek, mint az akár tartósan az egyik vagy másik oldalra szavazóké. Ezek a szellemi közegek Kis szerint folytonosak az első világháború végétől 1989-ig tartó »rövid huszadik század« Magyarországának egymással szakadatlanul hadban álló jobb- és baloldalával. A folytonosság egyrészt a diskurzusok, érvek és mitológiák folytonosságában, másrészt a múlthoz, természetesen csak a saját oldal múltjához való apologetikus viszonyban áll, a másik oldaltól elszenvedett sérelmek szüntelen napirenden tartása mellett. A két, egymáshoz tökéletesen illeszkedő, kölcsönösen kirekesztő világképp paradox módon szimbiotikus viszonyban volt egymással a harmadik köztársaság két évtizede alatt. Szimbiotikus kapcsolatuk lényege az volt, hogy a két anakronizmus kölcsönösen megvédte egymást attól a korrigáló hatástól, amelyet a demokratikus körülmények egyébként kifejtettek volna rájuk. A két fél kölcsönösen igazolta egymás balsejtelmeit, ezzel igazolást adott egymásnak a demokratikus politikai közösség fennmaradásával összeegyeztethetetlen attitűdhöz és magatartáshoz, ami végül megsemmisítette a közösséget.
A cikk nagy részében Kis áttekinti a jobb- és baloldal közti háború állomásait az első világháború végétől a rendszerváltásig, majd a harmadik köztársaság két évtizedének történetét vázolja fel abból a szempontból, hogy a többszínű politikai közösség elfogadását hogyan szorították ki a háborús attitűdök, és a felek hogyan mulasztották el az útközben adódó lehetőségeket a tanulásra, világképük korrigálására. Az én arányérzékem szerint a kelleténél kevesebb szó esik a kezdeti időszak kulcsfontosságú tényeiről és eseményeiről. Egyrészt arra a tényre gondolok, hogy Csurka István az européer néppárti ambíciókkal indult jobbközép kormánypárt egyik alelnöki székéből alapította újra a magyarországi nemzetiszocializmust, másrészt a Demokratikus Charta megalapítására, ami a tág értelemben vett baloldalon pillanatok alatt rehabilitálta a diktatúra utódpártját, és nagy lendülettel indította el a pártstruktúrát a virtuális kétpártrendszer, a demokratikus közösséget pedig a hagyományos törésvonalak mentén történő kettészakadás irányába. Nem esik szó az intézményes tényezőkről. A politikai stabilitás és a kormányozhatóság túlbiztosítására gondolok: a választási rendszer aránytalanságára, a négy- majd ötszázalékos parlamenti küszöbre, a jelölt- és listaállításnak a porondra lépést ennél is sokkal jobban megnehezítő abszurd logisztikai feltételeire és a konstruktív bizalmatlanság intézményére, amelyek megfosztották a politikai rendszert az önkorrekció képességétől, és a történelmi inerciák mellé jókora intézményes nyomást is helyeztek a pártrendszerre, hogy mielőbb alakuljon lényegében kétpártrendszerré. Ha a Titán fagyott metánmezőiről elszabadult gonosz intelligens gáz akarta volna Magyarországot úgy manipulálni, hogy véletlenül se tudjon kitörni a bal- és jobboldal százéves háborújából, ezek az intézményes megoldások feltétlenül szerepeltek volna a repertoárjában.
A végjátékról több szó esik. Ennek közvetlen előzménye a 2002-es választás, amelynek elvesztése után az szökkent ki Orbán Viktor foga kerítésén, hogy ő és hívei nem lehetnek ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. A végjáték maga pedig 2006 őszén kezdődött, amelynek traumája erkölcsi értelemben megadta a kegyelemdöfést a jobb- és baloldali állampolgárokat egy politikai közösséggé egyesítő köztársaságnak, és amelynek törvényszerű folytatása volt a baloldal összeomlása 2010 tavaszán, lehetővé téve a Fidesz alkotmányos puccsát. A »nemzeti együttműködés rendszere«, amit a Fidesz a köztársaság helyébe állított, voltaképpen annak a 2002-ben már világosan kifejezett meggyőződésnek a gyakorlati megvalósítása, hogy a jobboldal lényegénél fogva nemzeti, míg a baloldal ugyancsak lényegénél fogva nemzetidegen, ezért nincs szükség a hatalom megosztását, ellenőrzését, korlátozását biztosító, időnként konszenzuskényszert teremtő közjogi rendszer és alkotmányosság fenntartására. Helyette, a rendszer létrehozóinak szándéka szerint, a nemzet lényegét megtestesítő párt centrális erőtere fogja meghatározni a politikai (és gazdasági) viszonyokat, lehetőleg évtizedeken keresztül, ahogy az a második világháború előtt is volt.
Az elbeszélt történet a válasz a cikk első mondataiban feltett kérdésre. Nincs köztársaság a különböző politikai nézeteket valló állampolgárokat egyesítő politikai közösség nélkül. A jobb- és baloldal egymásra rímelő, egymást erősítő és igazoló anakronisztikus politikai világképei azonban polarizálták, és végül felszámolták (vagy esetleg igazából megszületni sem engedték) ezt a közösséget. A köztársaság intézményeit a jobboldal rombolta le, a köztársaság mint morális közösség megszűnéséért viselendő felelősségben azonban a baloldal is osztozik, sőt a baloldalnak abban is része van, hogy a jobboldalon a régi, a köztársasággal összeegyeztethetetlen világkép vált uralkodóvá.”