A szegények, a kátyú és a debreceni stadion

„Eljutottam oda, hogy most már utálom a fejét is annak, aki még mindig a debreceni stadionon rugózik, és ezt már ki is mondom. Lehet anyázni! Azt hittem, ahogy kinő a földből az első betondarab, beletörődnek! De nem! Sőt! Ahogy formálódik, ahogy épül-szépül, úgy nő a hőbörgők száma is! Nem egyformán ostobák az illetők, alapvetően három markáns csoportba sorolom őket, vannak az idegesítő okostojások, vannak a nagypofájúk, és vannak a nagyon hülyék. A három tábor meglehetősen megosztott, politikailag is heterogén, egyedül az az elv köti össze őket, hogy nem kell Debrecennek stadion.

Az első csoport tagjai 4-5 sörig még korrekt vitára alkalmasnak bizonyulnak, az ő érvrendszerük szerint a magyar fociban, meg egyáltalán a magyar sportban nem »látványberuházások« szükségesek (»Lám, a Főnix is üresen áll!«), hanem átlátható, tiszta rendszer. Száműzni kell a kétes hírű vállalkozókat, a maffiózó klubelnököket, a bundázó játékosokat, mert vicc, hogy több nyomozó és ügyész van egy meccsen, mint mezei szurkoló, és az öltözői zuhanyzóban bilincselnek meg egész csapatokat, ráadásul nem is biztos, hogy egy ilyen kis országban szükség van profi sportra.

Válasz az okostojásoknak! A magyar sportos nemzet volt, és mindig is az lesz! Genetikailag. Magyarország kilencedik (!) az olimpiai örökranglistán, mégpedig úgy, hogy elvették a hegyeit! Magyarországon már 1926-ben beindították a profi labdarúgó-bajnokságot. Debrecen abban is érdekelt volt, de ma már elmondhatjuk, egy másik klubja, a DVSC nyert legtöbbször vidéki csapatként bajnokságot, szám szerint 6-ot. A Debrecen lett az első vidéki csapat a magyar első osztály 1901 óta íródó történetében, amely veretlenül nyerte meg a bajnokságot, és Debrecennek (még) nincs stadionja. A focira mindig lesz pénz, ahol pedig pénz van, ott gengszterek is feltűnnek, a gazdag Nyugaton is, ahol a klubelnök-maffiózók indőnként miniszterelnökökké is avanzsálnak! Az, hogy a Főnixet rosszul menedzselik, nem azt jelenti, hogy nincs rá szükség!

A nagypofájúaké már egy veszélyesebb kategória. Velük egy stadionbarátnak nem érdemes egy asztalhoz ülnie, de sokan vannak, csak úgy tobzódnak, tehát képtelenség megúszni a társaságukat. Felbukkannak a munkahelyen, a rokonságban, a templomban, kocsmában, az edzőteremben, a társasházban, és orrvérzésig mondják, hogy a stadion árából kátyúzni kellene Debrecenben, meg aszfaltozni, meg munkahelyeket teremteni, meg parkosítani, meg hókotrót venni, meg a szegényeket etetni, meg egyébként is dögöljön meg az a megalomán, aki a világgazdasági válság kellős közepén stadiont építtet az adófizetők pénzéből, miközben hárommillió ember mélyszegénységben.”