A szent határai

„Mit bír el a társadalom? A nyugati nagyon sok mindent, hiszen feladta egységes világképét, s ha valaki a hagyományhoz ragaszkodna, azonnal a retrográd elemévé válik a társadalomnak. A hagyomány felszámolása elsőrendű feladatává vált a nyugati világnak abban az illúzióban, hogy ez szabaddá tesz a végtelen boldogságra. A hagyomány azért is lett kényes kérdéssé, mert a kereszténység nélkül nem értelmezhető. Ezért is az első nagy »művészi« nekifutásai a filmiparnak a 2. világháború után az évezredes Jézus-kép felszámolásának kísérlete volt. Akkor még valamiféle ellenállás megjelent a társadalomban, különösen a katolicizmusban, amelynek hátteréből jöttek ezek a filmek, és amely intézményeit legalább annyira védte, mint a kiábrázolt hagyományt. De az aggodalom feltehetően nem a dogmatikai igazságok rohamos megdőlésére irányult, hanem egy bizonyos határ védelmére, azaz, hol van az a pont, amely még elbírja a szent dolog megszentségtelenítését, és hol van az, ahol már nem. Sarkosan fogalmazva: elbír-e mindent Isten (a nyugati kultúrában)? Fiában gyalázattá lett az emberért, de ez felhatalmazást ad-e az embernek, hogy gyalázza Istent? És az emberben lévő szentet?

A láthatatlan Isten megszentségtelenítése utáni lépés a látható ember szenttől való megfosztása. Maradt-e még valami? Semmi, hacsak nem a belső, intim tér láthatóval való leválasztása: a bezárkózás. Képletesen és valósan.”