Megtaláltam a békét a békében

„Szóval nem álmodom a vérengzésről, viszont egyre többször gondolok rá. Próbálom megérteni, hogy mi miért történt. Érdekes érzés látni Radovan Karadzsicsot a hágai törvényszék előtt. Személyesen találkoztam vele, akkor még nagy hatalmú politikus volt. Most minden meghallgatásáról megnézem a videókat. Szerb, horvát és bosnyák könyveket is beszereztem a délszláv háborúról, de az az érzésem, hogy minél többet olvasok, annál kevesebbet tudok az egészről...
Az egyértelmű, hogy Boszniában kegyetlenebb volt a helyzet. Szarajevóban mindig J.F.K Berlinről mondott szavai jutottak eszembe. Ott, az ostromgyűrűben tényleg azt éreztem, hogy »Ja sam Sarajlija«, én szarajevói vagyok. Ahogy sokan mások.
Azért mentem el idén Szrebrenicába, mert meg akartam érteni, hogy miért képes ilyenre az ember. Hogyan tud pár nap alatt több ezer ártatlant lemészárolni valamilyen sötét eszmét magáévá téve? A gyilkosnak is volt anyja, neki is meséltek, ő is járt óvodába, ő is izgatottan várta az első randevúját. És lehet, hogy amikor népirtás után hazatért családjához, gondos szülőként ő is izgatottan bontogatta gyerekeivel a karácsonyi ajándékot.
Mit okozott bennem a háború? Akkoriban dühöt, együttérzést és gyászt. Nagyon sajnáltam azokat, akik értelmetlenül haltak meg. Kegyetlen dolog eltemetni valakit, akit korábban ismertél, vele kávéztál, vacsoráztál, beszélgettél. A háborúnak éppen az a sajátja, hogy az események kiszámíthatatlanok és nagyon gyorsak tudnak lenni. Reggel még kávézol vele, este a holtestét látod viszont, pár napra rá temeted...
Ma már úgy érzem, az akkori események vették el a kedvemet a panaszkodástól. Azok után amit láttam, megtapasztalta, fogok én panaszkodni, hogy nem indexelt valaki előttem?
Zártságom mára oldódott. Szinte soha nem beszéltem a háborúról, a fiaim például nem is tudják, hogy ilyen múltam (is) van.

Háborús szindrómám nem alakult ki, sosem vonzódtam a fegyverekhez, sosem néztem durva akciófilmeket. Sosem voltam erőszakos, sosem akartam valamit elintézni az »erő nyelvén«, és sosem akartam »háborús hős lenni«, ennek megfelelően nem »dicsekedtem« halált megvető bátorságommal, ami ráadásul nincs is. Esendő voltam, olykor kiszolgáltatott, és igen, mindig féltem ha lőttek a közelemben. Nem voltam egyetlen pillanatra sem hős, mindig arra gondoltam, hogy én hazamegyek, ők ott maradnak.

Mára megtaláltam a békét a békében. Azt érzem, hogy amit láttam és átéltem az egyedi, így a könyveimen keresztül szeretném minél több emberrel megosztani a tapasztalataimat.
Mostanában egyre többet gondolok a múltra. Ilyenkor megküzdök az emlékeimmel.”