Tessék mondani, ez már a világháború?
Joggal teszi fel a címbeli kérdést egyre több újságolvasó.
Bármi is az igazság, az a nyilvánosságra tartozik. Éppen ezért furcsa, hogy a kommunikációs tanácsokat osztogató Hajdu János hallgatásra biztat.
„Értsd: a közösség pénzén fenntartott, állami feladatokat ellátó szervezet elöljárója azt javasolta a közösség pénzén menekített és utaztatott kollégának, hogy kevesebb részletet áruljon el kalandjáról. Hajdu viselkedése persze nem meglepő a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ismeretében: a szisztéma hozzávetőleg annyira kedveli a nyilvánosságot, mint az átlagos adócsaló.
Pedig akad néhány kérdés, amelyre illene válaszolnia az érintett triónak. Például arra, hogy pontosan mit csinált Szíriában, s biztosan nem a szabadságért tüntetőket halomra lövető Bassár el-Aszad rezsimjének dolgozott-e. Mert ha a felvetésre adott nemleges válasza nem igaz, akkor alighanem örömmel vennénk, ha visszautalná azokat a forintokat, amelyeket a bravúros manőverre költöttünk. Ha az egyetemi hallgatók kötelesek finanszírozni tanulmányaikat, akkor esetleg a zsoldosok is beszállhatnak a szabadítási költségekbe. Persze egyelőre nincs alapos okunk azt hinni, hogy a hármasnak titkolnivalója lenne: a csapat állítja, látogatóba ment a távoli országba. Érthető, mindannyiunk régi álma, hogy polgárháborús övezetben kávézzunk a teraszon, miközben Kalasnyikovok szólnak a háttérben a helyi rádió helyett. De bármi is az igazság, az a nyilvánosságra tartozik. Éppen ezért furcsa, hogy a kommunikációs tanácsokat osztogató Hajdu hallgatásra biztat: szerinte nem tartozik ez az egész ügy a sajtóra, a polgárokra. Fölteszem, elég, ha az illetékesek elsztorizgatnak egymásnak a páncélozott fekete autó hátsó ülésén a céllövöldés élményekről és a Chuck Norris hatékonyságát idéző akciókról.”