Pusztító hazugság

„Az eladósodás, pontosabban a tudatos eladósítás időszakában, vagyis 1970 és 1990 között a magyar társadalom életszínvonalának emelésére, illetve megtartására, magyarán a fogyasztásra körülbelül 1200 milliárd mai dollárnak megfelelő összeget költött. Abban az időszakban mai értékben kifejezve nagyjából hatvanmilliárd dollárnyi adósságot halmozott fel a magyar állam. Ám ennek az összegnek a kilencven százalékát valójában már az úgynevezett árfolyamveszteség, illetve a kamatok tették ki, tehát a tényleges hitel hatmilliárd dollár lehetett az 1970-től 1990-ig tartó húsz esztendő során. Ezt akár életszínvonal-növelésre is fordíthatta volna az ország, de ehelyett különböző nyugati termelési technológiákat vásárolt belőle. Többnyire elavult technológiákat, úgy, hogy a kudarc eleve borítékolva volt. Viszont ezeken keresztül ezermilliárdokat lehetett kifolyatni a pártközeli kedvezményezetteknek, valahogy úgy, ahogy tették ezt 1990 után az autópálya-építéseknél. De még ha életszínvonal-növelésre fordítottuk volna is ezt az összeget, az az összes fogyasztás fél százalékát jelentette volna csupán. Ez alig érzékelhető mérték. Sőt nemcsak, hogy nem fordítottuk életszínvonalra, hanem az életszínvonal meghatározó elemét jelentő élelmiszer-termelésünk igen jelentős részét Nyugatra exportáltuk, hisz akkor ez volt Magyarország legfőbb devizabevétele.

Azért olyan elgondolkodtató mindez, mert nemcsak arról van szó, hogy a magyar társadalom alapvető többsége úgy fogad el egy pusztító hazugságot évtizedek óta, hogy soha nem is vizsgálta annak megalapozottságát, hanem azt sem észleli, hogy ezzel valójában saját magát alázza meg. Méghozzá azért, mert annak feltételezésével, hogy viszonylagos jólétének alapját a nyugati hitelek képezték, azt ismeri el, hogy igazak a gyanúsítgatások, amelyek szerint bajaink fő okát a magyar társadalom lustasága, hedonizmusa, naplopása okozza. Vagyis, hogy Orbán Viktor egy másik kijelentésével éljünk, »félázsiai népség« vagyunk, amellyel csak az »erő nyelvén« lehet beszélni, tehát a pedagógia és a szigor eszközeivel kell jobb belátásra bírni. Kádár János 1978-as híres kijelentése óta (»Elvtársak! Már megint tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ér.«) minden nagy magyar megszorító kormány az ő logikáját követi.

Mondván: válság van, s hogy ennek oka a magyar társadalom felelőtlen »túlfogyasztása«, ezért kell visszavenni az »illetéktelenül« megszerzett jövedelmeket, (ez maga a megszorítás), és aztán a végén mindenki megígéri, hogy így »majd jobb« lesz. Ez így megy már több mint harminc éve, és valószínű, hogy így fog menni a jövőben is. Ami azért érdekes, mert ez azt jelenti, hogy az aktív korosztályok lassan mindegyike csak ezt hallotta/hallja.”