Ezt a zsidózást hogy beszéljük meg?

„Ültünk a kisfiammal egy balatoni strandon, és életünkben először horgászni próbáltunk. Fogtunk is egy bodorkát. Nagy öröm volt. Én kétbalkezes vagyok, amikor az úszóba tekeredett damilból megpróbáltam lefejteni a horgot, hogy visszakerüljön a helyére, beleszaladt mélyen a kezembe. Kedélyes, hatvan körüli, sörhasú úr segített.

Később jöttek a barátai, érdeklődtek, mit fogott, aztán arról is, hogy a spiccbotos kampósorrúnak sikerült-e valamit, vagy sem. Társasági hangon, vidáman beszéltek. Az egyikük tárgyszerűen állapította meg, hogy »a kicsin még nem látszik, mekkora orra lesz, de lesz neki, az kurvaisten«. Nagyot nevettek. Hat év alatt harmadszor alakult úgy, hogy valahogy kicsit zsidóztak, amikor a kisfiammal voltam. (...)

Nem írnék most minderről, nyafogásnak érezném, ha nem ütné itt fel a fejét a kérdés, amire egyelőre nem tudom a választ: hogyan kell ezt a hatéves kisfiammal majd megbeszélni? (...)

De miért kell ez ma? S miként kéne, hogy holnap ne legyen? Annyi kudarcos program, törekvés, előítélet-oldásba rakott hiábavaló forrás, másfelől annyi aljas gyűlöletizzítás megtapasztalása után, én, aki azt hittem sokáig magamról, hogy tudom a válaszokat, most úgy érzem, olyan üres a fejem, mint szegény horgunkra akadt bodorkáé, s csak nagyon féltem Sámuelt, s rühellem ezt az egészet.”