Robban-e a puliszka?
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Ebben a rendszerben legfeljebb az SS jelmondata érvényes: becsületem a hűség. Ennek jegyében a vezér az utolsó pillanatig az utolsó (de tényleg a legvacakabb) emberét is megvédi.
„Engem az az önfeledtség emlékeztet 1944-re, melyben a ma uralkodó jobboldali politikai elit és törzsszavazói élik meg saját hatalmuk megdönthetetlenségét. Egyelőre nem ok nélkül. Az Európai Unió nem tud velük igazán mit kezdeni (»a front áll«). A következő választási forduló a demokratikus legitimáció színjátéka lesz. Az aljasul megszerkesztett választási törvényük, az állami erőforrások által korlátlanul támogatott propagandájuk, a határon túli szavazatok révén nyerni fognak. Előnyük az ellenzékkel szemben rendszermeghatározó. Magyarország már csak formálisan része a nyugati világnak. (...)
A mai ellenzék többek között azért se találja meg velük szemben az ellenszert, mert igazából el sem tudja képzelni, mennyire másként értelmezik abban a demokráciát leépítő táborban a világot, mint ők. Hogy milyen mértékben képtelenek kilátni hatalmuk sáncai mögül.
Az államszocializmus alóli felszabadulás a volt szocialista államokban a legkülönösebben Magyarországon folytatódott. Se a régi, pártállami elitek nem restaurálták a hatalmukat, se az új elitek nem folytatnak egymással meghatározó küzdelmet a hatalomért. A baloldal és a liberálisok valóban, ahogy a géniusz nyilatkozta egy nyugati lapnak, »szét vannak verve«. E jobboldal szemében ennél mi sem természetesebb. Az ő »demokráciájukban« az ellenségnek ez jár. Vagy »nemzeti együttműködés«. Magyarország jószerint az egyetlen, ahol olyan jobboldali restauráció megy végbe, mely folytonosságát a két világháború közötti államból igyekszik levezetni. Mákonyként terjed a Horthy-kultusz. A felszínen a kormánypárt látszólagos pártatlansága (a mélyben rejtett rokonszenve) kíséri. Mintha az 1+3 zsidótörvény kormányzójának szerepéről pusztán az eltérő felfogások vitája zajlana. A kultúrharc, a rendszeresen médiaeseményként megszervezett, (fülke)forradalomról, (EU-)gyarmatosítás elleni szabadságharcról vizionáló nemzetvezéri beszédek e jobboldal sivár lényegét hivatottak elrejteni: a hatalom puszta kiélését, a beszűkült tudatállapotukat (»csak a front, az ne jöjjön közelebb«).”