„Nagy talány ez a piaci bizalom. Mert vagy úgy döntenek Brüsszelben, hogy »általános értelemben« javul a hazánk iránt érzett bizalmuk, vagy mégsem. Jó ürügy, mert nincs indoklási kényszer. A bizalom nem egy jelzőszám, nincs konkrét feltétele, egyszerűen csak hangulati kérdés. Az pedig bármitől, bármikor megváltozhat.
A brüsszeli válasz nonszensz. Nemcsak politikailag, hanem közgazdaságilag is. Mert ha a nemzetközi hurráoptimizmus uralná a tőzsdéket, nem aggódna senki az euróövezet adósságválsága és lelassult gazdasága miatt, és visszatérne a pénzpiacokra a rajtunk most számon kért bizalom, akkor nem lennének ma hitelezési gondok egész Európában, nem a félelem és a bizonytalanság igazgatna, és – többek között – olcsón vennék a magyar államkötvényeket is. Adósságspirálba keveredés nélkül törlesztenénk hiteleinket, és részünkről a kutya sem zavarná Christine Lagarde IMF-elnök asszonyt washingtoni irodájában, és Bailly úrnak sem kéne unos-untalan valami új kifogást keresnie.
Az utóbbi egy év pénzpiaci eseményei azonban arra engednek következtetni, hogy a bizalom mint olyan sajnos nem tért vissza a piacokra. A bankokat épp a bizalmatlanság miatt kötelezték tőkéjük emelésére, ők pedig szintén ebből a megfontolásból nem folyósítanak hiteleket. A pénzpiacok bizonytalansága miatt kénytelen-kelletlen dömpingben vásárolja a görög, a spanyol, az olasz, az ír, a portugál és a spanyol államkötvényeket az Európai Központi Bank, az euróövezet a recesszió szélén áll, és ma még senki nem látja az alagút végét.”