A Schmitt-ügy tanulságai

„A Schmitt-üggyel komoly politikai vereséget szenvedett. Noha akarta, nem tudta megtartani leglojálisabb emberét, akit annak idején a vele szemben támasztott súlyos kifogások ellenére erőltetett át. A független sajtó és a közvélemény ezúttal erősebbnek bizonyult az autokratikus hatalomnál. Erősebbnek bizonyultak a tudomány normái is, a politikai lojalitást fölülírta a szakmai morál. Kivételesen a propagandagépezetként működő fideszes sajtó egy részében is fölülkerekedtek bizonyos elemi szakmai és emberi normák. A frakció ellenállása pedig az orbáni hatalom legbelső körében jelezte: a vezéri akarat nem érvényesíthető a végletekig. Az orbáni hatalmi univerzum legfőbb törvénye mondott csődöt, miszerint a politikai ellenféltől (az ellenségtől) elválasztó határ áthághatatlan, ennek minden más szempontot alá kell rendelni. A Schmitt-ügyben néhol közös platformra kerültek a Fidesz-világ és a Fideszen kívüli világ emberei. Ebből messzemenő következtetést korai levonni, de a vereség tanulságaira emlékezni kell. Emlékezni fog rá Orbán is – a tábora is.

Végül még annyit: felületesnek és félrevezetőnek tartom azokat a magyar közbeszédet (Kis Jánostól a jobboldal széléig) uraló vélekedéseket, amelyek párhuzamot vonnak a 2006-os ősz eseményeivel. Nem elsősorban a szereplők merőben eltérő formátuma miatt. Hanem mert Schmitt vétke menthetetlen: a tudományban (amely Niklas Luhmann szerint az »igaz/hamis« érték-duálra épül) plagizálni nem lehet. Gyurcsány tette ellenben – megalapozatlanul kampányolni a (»szavazatot nyerni/veszteni« alapon működő) pártpolitikában – korántsem az. Különösen, hogy vesztes ellenfele hozzá képest nyakló nélkül tette ugyanazt – majd négy év múlva is a választókat megtévesztve nyert. Az őszödi beszéd extrém túlzásai a hazugsággal való szembefordulás gesztusai voltak, amelyeket aztán a tettek is igazoltak. Súlyos politikai hibáról, megdöbbentő óvatlanságról beszélhetünk tehát, de amoralitásról – mint Schmitt esetében – nem (legföljebb a beszédet kijuttató árulás kapcsán). Ne feledjük azt se, hogy 2006 őszén az erőszak uralta utcáról jött az ellenfél ultimátuma: ilyen esetben nem lehet lemondani. A miniszterelnök a parlamentarizmus szabályai szerint reagált: a törvényhozó többség bizalmát kérte és kapta meg. Végül, de nem utolsósorban – akik akkor még nem tudták, ma már azoknak is tudniuk kell – az ellenfél a demokrácia ellensége volt.

Ha mindenáron régi párhuzamot keresünk, s azt egy korábbi kormányfő morális okból szükséges – ám be nem következett – lemondásában akarjuk meglelni, akkor adódik az 1999-es esztendő. Amikor kiderült, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök apja pár évvel korábban – a bányaprivatizáció során – részesült a fia elnöksége alatt működő pártnak járó állami pénzből. Ez a Schmitt-féle lopás pandant-ja.”