Ügynek ügy az ügynökügy

„Bár nem ezekkel a szavakkal, de a régi falusi világban úgy tartották, hogy amelyik kutya nem tudja kiöklendezni, ami bántja a gyomrát, bele fog dögleni. Hasonló módon vagyunk mi is a múlt feldolgozásával, megülte a gyomrot, az egész társadalomét immár azon a szinten, amelyen ha bele nem is pusztul, de szenved, szenved és szenved, ki tudja meddig. Esélytelenné váltunk egy nemzedéknyi időre a múlttal való szembenézésre?

Úgy tűnik. Pedig voltak illúziók, s ebből fakadóan magyarázatok is. A rendszerváltás, némelyek szerint módszerváltás utáni kormány naivsága, az ezt követő baloldali-liberális kormány érdekeltsége és személyes érintettsége, azóta is tili-toli az ügy sorsa. Kétségtelen, hogy hatalmas várakozás előzte meg a mostani kormány tevékenységét ezen a téren ugyanis létezett/létezik egy valós remény a múlttal való szembenézéssel kapcsolatban. A társadalmi igény még mindig erős. A politikai akarat pedig gyenge. (...)

Mindenki próbált valamilyen megoldást találni erre a közel sem könnyű kérdésre, torzat, töredékeset, de mindenképpen jobbat a semmittevésnél Németországtól, Csehországon át Romániáig. Csak nálunk nem.

És csodálkozunk, hogy nincs hitele a közéletben semminek sem. És azon is, hogy meggyengült a szó. Hamis békességen vett szabadságunk van. A hamisság pedig előbb vagy utóbb, de benyújtja a számlát.

Én szomorú vagyok, hogy ebben az egyházak, s benne a miénk sem tudott előtte járni a társadalomnak. Vagy nem hitt a bűnbocsánat erejében, vagy nem volt igénye rá. Ennél már csak egyetlen rosszabb van: ereje nem volt hozzá. Ez tényleg a gyengeség jele.

Hogy is van arról a kutyáról a mondás?”