Orbán Viktor annyira megdolgozik a sikerért, hogy az még a Le Figaro tudósítóját is elgondolkodtatta
A francia lap szerint a magyar miniszterelnök minden lehetőséget megragad.
Ahogy teltek a percek, mintha a Millenáris közönségén is az látszott volna, hogy a szeretett miniszterelnökkel együtt bekerültek az időgépbe, ami visszavitte őket 2010-be.
„A beszéde egyszerre volt konzervatív és forradalmi. Konzervatív annyiban, hogy jól ismert, a közönsége és általa kedvelt, bejáratott és szinte tökéletesen kimunkált paneleket vett elő. Aki az elmúlt két-három évben hallott vezető fideszest beszélni, bármikor folytatni tudta volna a 2002-es kormányváltáskor még jó ötven százalékon átadott, de 2010-re már nyolcvan százalék fölé kúszó államháztartási hiányról szóló eszmefuttatást. Vagy azt, ami arról szól, milyen felháborító bónuszokat vettek föl a magánnyugdíjpénztárak menedzserei.
Forradalmi volt az országértékelő annyiban, hogy Orbán talán még a híveket is meglepte azzal, hogy a tiszta beszédidő jó egyharmadában, ami hosszú húsz percet jelentett, folyamatosan szocialistázott.
A vállaltan, sőt büszkén populista bevezetés után, amiben kibontott egy Lincoln-gondolatot (a népből, a néppel a népért kell politizálni), megköszönte a »sok százezres« kormánypárti Békemenet tüntetőinek kiállását, illetve kedélyesen hangulatot teremtett (a politika nem a balettáncosok világa, az embernek előbb jut róla eszébe Muhammad Ali mint Aleszja Popova, valamint aki lónak állt, az húzzon), Orbán a beszéde harmincadik percéig, vagyis a feléig, megállás nélkül az MSZP bűneit és hibáit sorolta.
Nem volt ízléstelen, vagy félelemkeltő, logikusan fűzte össze a gondolatokat, az állításainak nagy részével Bartus Lászlót és Bolgárurat kivéve kevesen vitatkoztak volna, ügyesen és meggyőzően beszélt, a külföldi üzlettársaik szoknyája mellől átkozódó baloldaliak képe kifejezetten vicces volt, de ahogy teltek a percek, mintha a Millenáris közönségén is az látszott volna, hogy a szeretett miniszterelnökkel együtt bekerültek az időgépbe, ami visszavitte őket 2010-be. Ugyanezt, ugyanilyen jogosan, el lehetett volna mondani már 2009-ben is. De egy olyan, párját ritkítóan izgalmas, veszélyes és változatos év után, mint 2011, igazi avantgárd, sőt a közönséget nézve nyugodtan mondhatjuk, polgárpukkasztó gesztus volt mindenért Gyurcsányt okolni. Akinek persze nem hangzott el a neve.”