Magyar lélek

„Sokat bántottam Csurka Istvánt.

Mert jó volt együtt üvölteni a sakálokkal.

Így van ez mindig. Az ember fiatalon és ostobán a falkához csapódik, különösen, ha úgy látszik, a falkán kívül nincsen élet, nincsen igazság. A kilencvenes évek elején úgy látszott. S ahonnét mi érkeztünk, a főváros egyetemeiről, főiskoláiról és szakkollégiumi mozgalmaiból, onnan csak a falka szava hallatszott. S ha elég nagyot rúgott az ember Csurkába, akkor tehetségesnek és haladónak és európainak lett nyilvánítva. Olyankor sorra jöttek az ajánlatok, külföldi ösztöndíjakra, szerkesztőségi állásokra, könyvekre – mindenre. És ez a langymeleg összetartás a megfellebbezhetetlen igazság vaníliaillatát árasztotta. Utóbb kellett kiválni, és megérezni a vaníliaillat mögött az árulások bűzét. Húsz év távolából az a legnagyobb tapasztalat, hogy a nemzeti gondolat köpködése és kiröhögése jól jövedelmező és lélekölő foglalatosság. No és persze az, hogy ki kell válni. S ha az ember kiválik, előbb-utóbb beleütközik Csurka Istvánba. (...)

Az urbánusok egyik legtehetségesebbike, Tamás Gáspár Miklós most helyenként emberien írt a halott íróról, de sok mindenben tévedett. A legnagyobbat abban, hogy Csurka szíve gonosz volt. Nagyon nem volt az. Gyermekien, zavarba ejtően jó szíve volt. Amikor végre volt lehetőségem és bátorságom nyilvánosan bocsánatot kérni tőle, a szemén láttam a jó szívét. És megbocsátott. És az Ő megbocsátása által voltam képes megbocsátani önmagamnak…”