Búcsú a megértéstől?

„Első pillantásra nyilvánvaló, hogy a hazai nyilvánosságnak szóló kormányzati kommunikációban gyakorlatilag nem okozott látható változást az EU-elnökség: a nemzeti-forradalmi retorika továbbra is uralkodó maradt. Az EU ebben a kontextusban mint illetéktelen akadékoskodó jelent meg, melytől meg kell védeni a nemzet – pontosabban az azzal önmagát azonosító kormány – autonómiáját. E téren elért sikereit nem is mulasztotta el hangsúlyozni a miniszterelnök.

Emellett ugyanakkor az európai nyilvánosság felé Orbán Viktor az EU iránt elkötelezett politikus képét próbálta sugározni. Minden lehetséges alkalommal kiállt az európai integráció mellett, ami leglátványosabban a közösségi gazdaságpolitika súlyának növekedését megalapozni hivatott „hatos csomagban” mutatkozott meg. Vagyis úgy tűnik, hogy egy egységes profil kialakítására tett kísérlet helyett a kormányfő a kettős beszéd stratégiája mellett döntött. Vannak, akik a párhuzamos kommunikációból Orbán Viktor skizofréniájára következtetnek, azonban én úgy gondolom, hogy más probléma áll a háttérben.

Politikusoktól alighanem hiába várja el az ember, hogy hosszú távon tökéletesen konzisztens, koherens álláspontot képviseljenek, hiszen ezt valójában magunktól és egymástól sem várhatjuk el. Közismert társadalomtudományi megállapítás, hogy álláspontjaink gyakran attól függően változnak, hogy milyen szerepben találjuk magunkat, hogy kivel kommunikálunk. Naivitás azt feltételezni, hogy politikusként függetleníthetjük magunkat ettől. A különböző helyzetekben, attól függően, hogy éppen kihez beszélnek, a politikusoknak is változik az állásfoglalásuk. Egy ilyen értelemben vett rugalmasság kimondottan nélkülözhetetlen a hétköznapi diplomáciai-politikai alkuképességhez. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lenne veszélyes a kommunikáció túlterhelése az ellentétes jelentésekkel és a többféle szerep váltogatásával.”