„Először is, aki annak ellenére rendszeresen misére megy, hogy semmi köze az ott zajló, s kifejezetten a jelenlévők érzelmi bevonására építő eseményekhez, az szentesít egy kapitális hazugságot. Az úgy viselkedik, mintha a gesztusa a többiek kedvére tett, szabadon választott gesztus volna, olyasmi, amivel az összetartozásukat szeretné erősíteni. És úgy tesz, mintha ezért nézné megértőn és átéléssel a tőle egyébként távol álló rituálét. Miközben a valóságban a kötelező erővel odarendelt tanár alapvetően nem a többiek, hanem az országban uralkodó klerikalizmus valamint a főnökei által elrendelt kényszer és zsarolás »kedvéért« van jelen, s a legkevésbé sem a többiekkel való összetartozást, hanem kizárólag a hatalommal való összetartozását erősíti. (A többiekkel való összetartozását majd csak akkor, amikor meg is fogalmazódott a hatalommal való közös szembenállásuk. Amire viszont egy gyerek-tanár kapcsolatban az égvilágon semmi szükség.) A baj lényege tehát azzal a feszültséggel jellemezhető, amely az ember szándéka és a tényleges cselekvései között jött létre. Ez pedig nagyon nagy baj, mert egyszerre rombolja az ember belső komfortérzését és a külső, mások számára is mérhető hitelességét.(...)
»A falu ura a katolikus plébános, akinek 160 holdas birtoka van. A pap és a vele egy húron pendülő zsírosparaszt, a malomtulajdonos, egy-két, a Horthy-időkből megmaradt vitéz és volt katonatiszt: ez volt az a réteg, amely Pócspetrin vívta a harcot az egyházi iskolák államosítása ellen« – rajzolta fel a képlet ősét a Szabad Népben 1948 júniusában Révai József, a drámai fejleményekhez vezető pócspetri üggyel kapcsolatban. Pócspetrin pontosan ugyanaz történt, csak fordított szereposztásban: akkor az egyetlen egyházi iskola államosításának látott neki erőszakkal a kommunistaságát az ateizmussal totálisan azonosító hatalom. Most a község egyetlen, állami iskoláját egyházasítják erőszakkal a jobboldaliságukat a katolicizmussal totálisan azonosító hatalmasok.”