Hetven éve

„Két ismert példát idézek fel. Izrael létrejöttével kétségtelenül súlyos méltánytalanság érte palesztinai arabok százezreit, akiket elüldöztek szülőföldjükről. A szomszédos arab országok hatóságai az ötvenes-hatvanas években nem kerestek számukra végleges lakóhelyet és megélhetési lehetőséget, hanem menekülttáborokba zsúfolták őket, jelezve, hogy elűzetésüket átmeneti állapotnak tekintik, s ha majd megsemmisítették Izraelt, ők visszatérhetnek szülőföldjükre. Az arab országok ezzel a politikával évtizedekre fenntartották a feszültséget, megörökítették a konfliktust. A második világháború végén a szövetségesek határozatai alapján tizenkétmillió németet űztek el a Lengyelországhoz és a Szovjetunióhoz csatolt területekről, illetve a helyreállított Csehszlovákiából (és sokakat a többi közép-kelet-európai államból is). Németországban ezeknek az embereknek új otthont találtak, munkát, egzisztenciát teremtettek számukra, integrálódtak az egyes német tartományok társadalmába. A német politikai osztály fokozatosan elfogadta az új határt, a dolgot lezárták, a változtatás ábrándja a német közélet perifériájára szorult. (...)

A magyar jobboldal a németek példája helyett az egykori arab politikai vezető réteg példáját követi. Nem csillapítja, hanem szítja az érzelmeket. Egykori arab vezető réteget írok, mert Anvar Szadat óta az arab vezetők lépésről-lépésre eltávolodtak ettől a politikától. A magyar jobboldal ezzel szemben Orbán Viktorral az élen visszatért hozzá. Ha azok, akik tudják, hogy milyen politika szolgálja az ország érdekeit, a szomszédokkal való megbékélést, de – mint a szocialista politikusok többsége a státustörvény vagy a kettős állampolgárság megszavazásakor – nem e tudásuk szerint járnak el, hanem az emberek feltételezett érzelmeihez igazodnak, rossz úton járnak. Az érzelmeket szító Orbánt erősítik, rontva Magyarország jövőbeli esélyeit.”