Beismerésben

„Orbán most mintegy rábólint a vádra, amelyet nekiszegeztem, elismeri, hogy korlátozza a következő kormányok mozgásterét. Csak egy dologról hallgat. Ő maga minden lépését azzal indokolta az első hónapokban, hogy a választók megbízását teljesíti. Amikor azonban kétharmadossá teszi a gazdaságra vonatkozó törvényeket, és ezzel megköti a következő kormányok kezét, akkor valójában nemcsak a majdani kormányok kezét köti meg, hanem a következő kormányok megbízóiét, a magyar választókét is. Megakadályozza őket abban, hogy olyan parlamentet válasszanak, amelynek többsége mást lát helyesnek, mint ő, Orbán Viktor. (Egyes szám első személyben beszél a Kronen Zeitungnak adott interjúban is.) Vagyis a választók szabadságát korlátozza, a népszuverenitást korlátozza. Nem véletlen, hogy az Európa Tanács velencei bizottsága is – egyebek mellett – ezt kifogásolta Orbán alaptörvényében.

Orbán beismerése immár megkerülhetetlenné teszi bizonyos következtetések levonását azok számára, akik a magyar helyzet elemzésével foglalkoznak. A 2010-es választások előtt vita folyt a magyar nyilvánosságban arról, vajon fenyegeti-e Orbán várható kétharmados győzelme a magyar demokráciát. Amióta megalakult az új Országgyűlés és egymás után hozta meg törvényeit, módosítgatta a hatályos alkotmányt, majd elfogadta az orbáni alaptörvényt, a vita abban a formában folyt tovább, hogy vajon demokrácia van-e még Magyarországon. Azoktól a magukat politikai elemzőknek nevezőktől, akik mindmáig azt ismételgetik, hogy Orbán nem veszélyezteti a demokráciát, most meg kell kérdeznünk: ennek fényében is fenntartják álláspontjukat? Azt szokták mondani, hogy amíg lehetnek választások, addig demokrácia van. De akkor is, ha a választásokon a nép nem dönthet a politika számára legfontosabb kérdéseiről?”