Látványhamisítás

„Egy dolog az ünnepi műsor megjelenítése - táncosok, színészek, zenészek fellépése -, és megint más a politikai esemény. Utóbbi főszereplője nem előadóművész, akinek kijár a színházi effekt, akinek a hatás kedvéért »megbuheráljuk« a produkcióját. Az őt körülvevő tömeg nem lehet fizetett klakk. A népet, az istenadtát, nem lehet odacsalni a képbe. Annak valódinak kell lennie, mert a politika minden ellenkező híresztelés ellenére sem színház. Persze, vannak, akik azt csinálnak belőle - és ezzel kompromittálják.

Mint ahogy a politika a Költő hitelrontásától sem riad vissza. Mert minek nevezzük azt, amikor úgyszintén a »művészi koncepció« jegyében meghúzzák Petőfit? Tudjuk, a dramaturgia, meg az időtényező. De nem furcsa, hogy a 48-as forradalom és szabadságharc ünnepén, amely egyben a sajtószabadság napja is, épp azokat a sorokat nem hallhatják az egybegyűltek, amelyek a sajtó szabadságát éltetik? Véletlen volna, hogy a dramaturgiának meg az időkorlátnak a vers fájdalmasan legaktuálisabb részlete esett áldozatul? Ha így lett volna, akkor a »művészi koncepció« letéteményese kártékony dilettáns. Ha pedig feltett szándékkal dolgozott - és ez a valószínűbb -, akkor közönséges mameluk.

A »megvágott« vers az adott ünnepi kontextusban ugyanolyan hamisítás, mint a lépcsőn lelkesedő tömeg művi előállítása. Tragikomikus, hogy minisztériumi közlemények mentegetik-magyarázzák a történteket, de ami igazán méltatlan, az a kommünikék közös hivatkozási alapja. Az tudniillik, hogy mindkét esetben az - úgymond - művészi elképzeléssel takaróznak.”