Kitagadott köztársaságok

„Igazat kell adnunk a lépcső tetején szónokló kormányfőnek: »Ha a lélek zavaros, akkor zavaros az érzékelés. Ha zavaros az érzékelés, zavaros lesz a gondolkodás. A zavaros gondolkodás hibás döntéseket szül, azok pedig rossz tettekben végződnek.« Ezt látjuk a jobboldal szellemi útkeresésében, s ezt olvassuk ki a tervezett új alkotmány preambulumából is: »Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát. Nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését... Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.«

Tekintsünk most el attól, mennyire komoly egy XXI. századi köztársaságban a Szent Koronára mint az alkotmányos állam folytonosságának a megtestesítőjére hivatkozni, s mennyiben nyílt magyar szupranacionalizmus az. Nekünk inkább Werbőczy Hármaskönyve jut róla eszünkbe, amely a köznemesség jogait megerősítve majd háromszázötven évre kizárta a nemzet fogalmából a lakosság legnagyobb részét (a jobbágyságot), s amit épp az annyira hivatkozott 1848 törölt el. Azt viszont mondjuk ki: 1990. május 2-a, a III. Köztársaság első szabadon választott népképviseletének megalakulása mint az »állami önrendelkezés visszaállítása«, semmilyen formában nem köthető az 1944. március 19-én, a német megszállással elveszített állami önrendelkezéshez. Bármilyen folytonosságra hivatkozni: a tervezett preambulum legnagyobb és legveszélyesebb hazugsága.

1990-nek valami máshoz van köze: az 1944 decemberében összeült Ideiglenes Nemzetgyűléshez, amely 1946. február 1-jén kikiáltotta a II. Köztársaságot. Erről azonban a Nemzeti hitvallás szerzői megfeledkeztek. (...)

Van valami páni félelem abban, ahogyan a magyar jobboldal megpróbálja kitörölni a történelemből a magyar köztársaságokat. Az elsőt, a gróf Károlyi Mihályét, amelyet az első világháború egalitárius élménye juttatott hatalomra, s amely élményt még a Tanácsköztársasággal sem indokolható hihetetlen erővel fojtott el a Horthy-rezsim. Az 1946-ost, amelyre – utólag – ugyancsak árnyat vet 1948–49. És most, immár a harmadikat is. Pedig a múltat képtelenség végképp eltörölni, mint ahogyan átírni is csak rövid időre lehet. Hogy mikor történik erre próbálkozás? A kormányfő a baloldali–liberális ellenzékre gondolt, mi meg rá, amikor lépcsősori beszédét idézzük: »Ez történik akkor, ha a hatalom többé nem tud az igazság nyelvén beszélni, ha egyetlen cél marad csupán: a hatalom megtartása, ha eluralkodik az önsorsrontás, a csalás és a felelőtlenség.«”