Ez volt a rend ezer évig

„Konzervatív létére Orbán elköveti azt az elemi hibát, hogy lenézi a hagyományt. A hagyományt – megírtam ezt már 1990-ben – nem lehet föltalálni vagy restaurálni, a hagyomány semmi, ha nincs benne folytonosság. Az ellenforradalom, ha nem is „haladó”, de nem is konzervatív. Mint bármelyik nép, a magyar nép is különféle hagyományoknak hódol, több-kevesebb hűséggel. De a többi mellett itt él azért Petőfi és Ady népe is, amelyet mélységesen sért – minden kételye és alaposan alátámasztott közönye és passzivitása ellenére –, hogy elveszik tőle a köztársaságot, visszahozzák a vármegyét, a Kúriát, a Szent Koronát és a többit. Ez a nép undorodik »a demokrácia« álszent magasztalásától, amikor az, amit lát, nem demokrácia, hanem plutokrácia, de azt azért nem szereti, ha a szemébe vágják, hogy most már elvben is alattvaló, hogy a jogai viszonylagosak, szociális és ökológai jogai nincsenek. Meg azt se nagyon szereti, hogy a hatalmasok már nem is udvarolnak neki, hanem az új Grundgesetzben leszögezik, hogy a hatalmat nem szabad elvenni tőlük, s ha ez mégis megesnék, amitől Isten őrizz, akkor lehetetlenné teszik, hogy bárki más itt még kormányozni merészeljen.

Az új rezsim mindenkinek világossá teszi, hogy az öregek, a betegek, a munkanélküliek, a szegényebb diákok alacsonyrendű vagy káros elemek. Az, aki ki van zárva a tőke és a munka – ebben a társadalomban egyedül javakra és boldogságra jogosító – kontinuumából, márpedig ez ma a többség, az a hatalom szemszögéből (mint tudjuk) értéktelen selejt. S mindezt fölékesítették a néhai monarchia pár díszletével, amelyet még komolyan se vesznek.

A Szent Szövetség kora az ellenreformáció paródiája volt, Ferenc József kora a Szent Szövetség paródiája, a Horthy-rendszer a ferencjóskai éra paródiája, az Orbánrezsim meg a Horthy-kor paródiája. Ez azért kicsit sok a jóból. (Bár Robert Musil olvasói aligha lepődtek meg.)

A magyar modernség hagyománya, rövidre fogva: Petőfi és Ady hagyománya nem más, mint ennek a sekélyes, bornírt, egyben mesterkélt hatalmi diskurzusnak a heves elvetése. »Sírjukban is megátkozott gazok« – ez a magyar modernség ítélete a különféle neobarokk, gipszcirádás változatokról, a hajlongásukkal, a rövidlátásukkal, a részvétlenségükkel, az embermegvetésükkel, az odvas retorikájukkal.

Magyarország hanyatlása szemmel látható. Hazánk hosszú évek óta egyre csúnyább, kultúrája provinciális, igényei földhözragadtak, divatja tegnapelőtti, ambíciói talmiak.”