A béke hideg fényében

„Amikor 2010 őszén Orbán Viktor és kormánya nem bírta megállni, hogy ne rohamozza meg az alkotmányosság sáncait, hogy ne építse le az intézményi autonómiákat és végül ne igyekezzen korlátlan befolyást szerezni a sajtóban, már fölébresztette a békésen szundikáló, öreg demokratikus oroszlánt. Igen, harcba hívta maga ellen azt a demokratikus ellenzéket, azt a nyolcvankilences tábort, amely immár kétszer győzedelmeskedett: egyszer Kádár, másodszor Antall ellenében.

Amikor az Orbán-kormány végiggyalogolt az egyes értelmiségi elitcsoportokon, filozófusokon, írókon, újságírókon, zenészeken, filmeseken, majd ezt antiszemita felhanggal is ellátta Bayer Zsolt és mások munkálkodása révén, a nemzetközi elszigetelődéshez minden alapot megteremtett. Hiába szereti a választók többsége a multinacionális vállalatok megadóztatását, hiába gondolja fölöslegesnek és ártónak az értelmiségi eliteket, az Orbán-kormány Achilles-sarkába már beleállt a nyílvessző. Igen, ez se érint több embert, mint a korábbiak: tíz-tizenöt százalékot. Csakhogy ez az értelmetlen és a szerkezet törékenységét mutató harc immár megalapozza a következő nagyobb és végső háborút: a kisemberek anyagiakat, nyugalmat számon kérő követelését.

De valami mégis másként van. A plebejus kisember és az elit az elmúlt ötven évben mindent megtett azért, hogy magát Kelet-Közép-Európában megtartsa, Kelet- és Délkelet-Európától megkülönböztesse és Nyugat-Európához közelítse. A vágy talán még megvan, ám a tények már nem erről beszélnek. A magyar demokrácia, bürokrácia és piacgazdaság egyszerre jutott válságba. Az ezredfordulótól Magyarország a jól-roszszul megalkotott koraszülött demokráciából és jogállamiságból, piacgazdaságból és modernizált közigazgatásból nem a nyugateurópai világba illeszkedett be, nem »osztrákosodott«, polgárosodott, hanem fokozatosan egy pretoriánus vezérdemokráciába, egy polgárellenes Kelet-, Délkelet-Európába csúszott.”