„Egy határainkon is túl, nem éppen jobboldaliságáról ismert értelmiségi azt mondta négyszemközt: »Félretéve mindent, csak azt mondd meg, miért kiabált Orbán?« Arra a válaszra, hogy egyáltalán nem kiabált, csak rekedt volt, megfellebbezhetetlen elutasítás érkezett. A véletlen úgy hozta, hogy egy középszintű európai parlamenti alkalmazott később mesélte: kedd este őt kérték meg, hozzon a miniszterelnök torkára valamilyen gyógyszert.
De Orbán nemcsak »kiabált«, hanem – mint Daniel Cohn-Bendit, a zöldfrakció társelnöke éreztette vele – egy kicsit Hitler is, hiszen »történelmi tapasztalat, hogy a többségnek nincs mindig igaza«, kapcsolta össze a ’68-as párizsi diáklázadás vörös Dannyje a magyar parlament kétharmadát a weimari időkkel.
A miniszterelnöknek az Európai Parlamentben elmondott beszédét mindenki úgy értelmezte, ahogyan az várható volt tőle. Voltak sokan, akik szerint végre egy magyar miniszterelnök is »emancipáltan«, ugyanakkor nagy ívűen beszélt Európa legfőbb fórumán. Konfliktust vállalva, mint korábban az Európai Parlament »establishmentjének« végtelen haragját kiváltó Václav Klaus volt cseh elnök a csehországi uniós elnökség idején, aki a kritikát nem tűrő, dogmatikus kommunistákhoz hasonlította Európa tisztes törvényhozói testületét, amire több, magát netán találva érző képviselő felállt és elhagyta az üléstermet.”