Heltai Péter és a főbenjáró kussolás

„De pont elég annyi, amennyit tudunk. Nyilván Heltainak nem az a főbűne, hogy 18 évesen nem tudott nemet mondani a korabeli Európa legfélelmetesebb titkosszolgálatának. Arra, amit a nyolcvanas évek Romániájában tett, lehetett volna bűnbocsánat, de arra, ahogy a saját ügyét a rendszerváltás után kezelte, nincs, és nem is lehet. 1990 tavasza volt az az időpont, amikor Heltai már kockázat, de még becsületvesztés nélkül napvilágra tárhatta volna múltjának sötét pacáját. E dátum előtt a biztonsági rizikó, utána pedig morális kockázat növekedett minden nappal vissza-vagy előrefelé.(...)

Lendvai nem volt ügynök, nem súgott be. Bratyizott Kádár embereivel, gesztusokat tett nekik, de ennek még potenciálisan sem lehetett az a következménye, hogy a magyar belügyesek nyomorékká vernek vagy megölnek valakit. A Securitate azonban nemcsak a renitens értelmiségiek útlevelét vonatta be, hanem gyakran parancsot kapott azok megölésére vagy összeverésére.(...)

Heltai a példa arra is, hogy fogalmunk sincs arról, hogy a nyilvánosságot befolyásoló szervezeteknél hány homályos múltú, ködös célú, esetleg zsarolható ember tevékenykedik. (A magyar kultúrfölényt ügynökfronton biztos elfelejthetjük. Románia múltfeltárásban leelőzött bennünket, de nagyon). Viszont az orrunk előtt és szégyenkezés nélkül munkálkodnak a letűnt rendszerben már megismert tömegtájékoztatási prototípusok, azok a propagandisták, akik a nyilvánosság helyett mindenféle főnökök érdekeit szolgálják. És egyre több lesz belőlük.”