„Nincs miért részleteiben vitatni a médiatörvény-halmazt – újból feltenni a kérdést, miért nincs ellenzéki tagja a testületeknek, ki lesz és minek a »sajtóombudsman«, miért van szükség a médiahatóság vezetőjének majd évtizedes bebetonozására? –, mert ha ezt tesszük, azzal elfogadjuk az egészet. Márpedig az egész ellen kell tiltakoznunk. Bármily tökéletesek legyenek is a paragrafusok – bizonyítva, hogy mind kevésbé jogállamban, egyre inkább jogászállamban élünk –, a lényeg mégis csak az: a mindenkori hatalom független bíróságon perelhető független ellensúlyát, kritikusát vonszolják most egy homályos értékkövetelmények alapján ítélkező, mindenható kormányhivatal fennhatósága alá. Kiszolgáltatják a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak. Teljesen érdektelen tehát a médiahatóság teljhatalmú vezetőjének jó szándékára apelláló érvelés, az, hogy várjuk meg, mit hoz a gyakorlat. Nincs mire várni. Sajtószabadság vagy van, vagy nincs. Azt félig sem felügyelheti, irányíthatja, büntetési tételekkel nem minősítheti, fenyegetheti semmilyen hivatal. Ócska magyarázkodás, hogy »csak« a bulvármédia ízléstelenségét, a rasszista honlapokat akarják pórázon tartani, mert ezek – az alkotmány és a jog keretein belül – ugyanúgy a nyilvánosság részei, mint a politikai napilapok vezércikkei. Ízlést és mértéket nem lehet törvénnyel szabályozni. A tájékoztatás tartalmát, formáját a polgár hivatott minősíteni. Politikai szélsőségnek az alkotmány és ennek nyomán a bíróság szab határt.
Az egyetlen igazodási pont az alkotmány: a Magyar Köztársaságban szólás-, lelkiismereti, vallás-, egyesülési és gyülekezési szabadság van. (A még érvényes alaptörvény 60-63. paragrafusa.) Ezek a jogok oszthatatlanok. Abban a társadalomban, amelyben egyetlen egy is csorbát szenved, nincs szabadság, mert ha bármelyiket korlátozzák, a polgár szabadságjogainak egésze foszlik a semmibe. És akkor törölni kell az alkotmány 2. paragrafusát, amely szerint a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. Kétharmaddal persze, ezt is meg lehet tenni.”