„Pár utcányira tőlünk vagy egy aprócska üzlet. Amolyan tíz négyzetméteres, arra jó, hogyha le kell ugrani pár darab kifliért vagy sóért, akkor nem kell elmenni a Tesco-ig. Nem is emlékszem mikor voltam ott utoljára, de ez nem is tűnt fontosnak, mert a bolt ott volt, ahol gondoltam, és működött.
Beléptem az üzletbe. A pult mögött egy fiatal jóképű férfi, mögötte egy hölgy ült. Társa vagy alkalmazottja lehetett, nem tudom. Köszöntem. Ők megnéztek és viszont üdvözöltek. Beraktam pár kiflit egy zacskóba, és pár csomag vajat. A pénztárhoz mentem.
Olyan ismerős nekem – mondja a férfi.
Szokták mondani – feleltem visszafogottan.
Errefelé lakik? – folytatta a beszélgetést.
Igen, csak pár utcára innen – böktem ki én.
Járt már nálunk? - jött az újabb kérdés.
Régebben, és csak nagyon ritkán – mondtam tárgyszerűen.
Ugye tudja, hogy mi ellenzékiek vagyunk – jött elő a farbával a boltos.
Én is az vagyok – bár akkor már sejtettem, hogy nem ugyanarról beszélünk.
De mi nemzeti radikálisok vagyunk – fogalmazott precízen.
Akkor nem egy oldalon állunk – tisztáztam a helyzetet.
Ekkor felnézett a pénztárgépből, tekintete tiszta, érzelemmentes volt. Mintha csak, arról beszélgettünk volna, hogy melyik a legkeresettebb textilöblítő.
Látja, ezért jó a demokrácia, maga is és én is szabadon megválaszthatjuk, hogy miben hiszünk, mit támogatunk – zártam le a beszélgetést utólag meglehetősen sutának tűnő módon.
Közben fizettem és eltettem a visszajáró pénzt. Kiléptem az ajtón, nem néztem hátra, de biztos voltam benne, hogy utánam néztek. Talán nem akarták elhinni, hogy nincsen patám. De az is lehet, hogy nem gondoltak semmit, csak udvariasan követték szemükkel egy új vevőjüket.”