„Én két ízben éreztem rá arra, hogy a kokós Bucit soha nem börtönzik be autós ámokfutásáért. Először akkor, amikor meghallottam, hogy ő ült az autóban: lássuk be, Stohl András törvények felett áll. Hogy miért? Mert ő Stohl András: fontos emberekkel kokózik és iszik. Másodszor akkor fogadtam volna nagy tétben a majdani felmentő, vagy ejnye-bejnye ítéletre, amikor a rendőrség nyilvánosságra hozta: a nyomozás nem tudta felderíteni, kitől szerezte be Buci a drogot a kérdéses éjszakán. (...)
Maga a botrány, és főleg annak utóélete egyúttal az adott társadalom látlelete is. Boldogabb országokban az élet megy tovább, nálunk öncenzúra és szemérmes hallgatás dívik mindenütt. Illetve még az sem, mert maguk az ügyek rendszerint nem kerülnek napvilágra. Ha pedig mégis, a civil társadalomnak sem ereje, sem módszertana nincs az elemi ízlés betartatására. A rendőrség pedig hiába nyomoz, egy árva neppert sem talál…
Annyira szánalmas ez a kis magyar elhallgatósdi… Hogy nálunk semmilyen érzékeny témáról nem szabad beszélni. Hogy a mi kutyánk kölke alapon jól elfedjük a »ő bűneiket«, mert attól rettegünk, hogy akkor ők is előveszik a »mi bűneinket«. Mi, újságírók is, annyit hallgattunk már a tudomásunkra jutott, de meg nem írható kényes ügyekről, hogy immáron fogytán az erőnk és hitelünk. És hiába háborgunk most Stohl-ügyben itt néhányan, leginkább arról kellene elmélkednünk, hogyan jutottunk idáig. Sovány vigasz, hogy más újságírók lapítanak, vagy éppenséggel a Való Világ zsoldjában tovább tupírozzák a sztorit, hogy vegyék és egyék a kedves nézők az emberhulladékok soros villaparádéját.
Sajnos megérdemeljük Bucit. Ez az igazság. Legalább magunknak ne hazudjunk.”
