„Ha tisztán látjuk, hogy eddig a legváltozatosabb eszközökkel a nemzeti önazonosság megtörésére szerveződtek erők országon belül és kívül, törekedve a hazához, magyarsághoz, anyanyelvhez, történelmi hagyományokhoz való kötődés megbontására, akkor minden erőt ennek ellensúlyozására és kiszorítására kell összpontosítani kormányzati és nem kormányzati, azaz civil területeken egyaránt. Azt kell támogatni minden rendelkezésre álló eszközzel a kulturális élet területén, ami erőt ad a magyar társadalomnak ahhoz, hogy ellenállhasson a rombolásnak, a nemzeti közömbösségnek és önpusztításnak. (...)
A nemzetegyesítést egyelőre szellemi-erkölcsi, illetőleg kulturális eszközökkel kell és lehet megvalósítani. Ezért az elkövetkező években különös, meghatározó szerep hárul a kulturális politikára, mint a nemzetpolitika egyik sarkalatos pontjára. Amennyiben a magyar állam csakugyan a nemzet szolgálatában áll és milliárdokat költ közpénzből iskolákra, nevelési intézményekre, rádiókra, televíziókra, színházakra, filmekre, civil mozgalmak, egyesületek támogatására, akkor nemcsak joga, de kötelessége is a nemzeti érdekeinknek megfelelően használni a közpénzeket. Ez vita tárgya sem lehet. Azokkal pedig, akik – néhányan – egy ilyen kulturális politika miatt szokásuk szerint nacionalizmust meg kirekesztést kiabálnak, nem kell törődni, mert akinek fáj a magyarság jelenléte a saját szellemi életében és kultúrájában, annak feltehetően az fáj a legjobban, hogy vagyunk. Őket pedig nem a magyarság rekeszti ki magából, hanem önmagukat rekesztik ki a magyarságból.”