„Az Orbán-rezsim abban bízik (ez is ismeretes – és a huszadik században végképp lejáratott – tévhit), hogy amennyiben gazdaság- és társadalompolitikai húzásai sikeresek, akkor a közjognak és az alkotmányosságnak pusztán az a hivatása, hogy a hegemón kormánypárt rendelkezéseinek a keretét megteremtse. A jelenlegi magyarországi jobboldal ráadásul a »sikeres« jelzőt – jellegzetesen dekadens és amorális módon – a »helyes« jelzővel helyettesíti, és megfordítva. Sikernek pedig elsősorban újabb hatalmi pozíciók megszerzését tekinti, illetve a manipulált médiák segítségével fölhizlalt népszerűségének további puffasztását. A jobboldali kormánytöbbség a hatalmi hódítást, mint »tartalmat« többre becsüli a jogi »formánál«, s az alkotmányosan garantált szabadságjogokba vetett hitet merő balítéletnek véli. Ezt megteheti, de evvel elvetette a modern konzervativizmus és kereszténydemokrácia utolsó maradékait is.
Sokan vagyunk, akik súlyos kételyekkel nézzük a polgári demokráciát – de nem azért, mert sokalljuk a szabadságot, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere, hanem mert keveselljük –, mégsem örülünk felhőtlenül végnapjainak. Az Orbán-rezsim működtetői már kiábrándultak a polgári demokráciából, amelyet borzongva és viszolyogva »liberalizmusnak« neveznek, de nem helyettesítik semmivel, még »népi demokráciával« sem. Etatistának hiszik magukat, pedig szétverik a magyar államot. (Lásd erről és vele rokon kérdésekről terjedelmes tanulmányomat a Kritika novemberi számában.) Antikapitalistának hiszik magukat, pedig – kivéve a globális nagytőke ügynökségeinek kezéből a politikai irányítás emeltyűit – csak a tőke brutális, ám a kizsákmányoltak és elnyomottak által is lelkesen ünnepelt uralmát gyakorolják a legfontosabb tekintetben: a munkára kényszerítésben és a lakosság intézményekbe (iskola, börtön, kórház, bentlakás, árvaház, televízió, egyház) csomagolásában. A »liberális jogállam«, a »formális demokrácia« elutasításában egyetértenek a szélsőjobboldallal és a sztálinistákkal.
Az Orbán-rezsim kedden, 2010. október 26-án végképp leleplezte magát. Több kételye senkinek se lehet. A néha megmosolygott »pánikkeltőkről« és »hivatásos rettegőkről« (közöttük is első helyen Debreczeni Józsefről) kiderült, hogy éles szemű realisták. Amikor az egyelőre még fönnálló Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága olyan döntést hozott, amely egy amúgy nem túl fontos ötlete végrehajtásában feszélyezte a nemzeti ügyek kormányát, a középponti erő (a rezsimpárt) kijelentette, hogy alkotmánymódosítással korlátozza majd az Alkotmánybíróság hatáskörét, nehogy efféle pimaszkodásokra vetemedhessék újólag, az alkotmányossági aggályok miatt hatályon kívül helyezett törvényt pedig ismét beterjeszti.
Evvel a szabadelvű, alkotmányos, pluralista jogállamnak – még az ócska, képmutató, mucsai változatának is – végérvényesen befellegzett Magyarországon.”