„A jobboldal ugyanis elfoglalt számos közjogi pozíciót, lényegében megoldotta, hogy az alkotmányos fékek és ellensúlyok az úgynevezett »nemzeti együttműködés rendszerének« részeként, vagyis a többségi akarat szerint funkcionáljanak. Ehhez, ha kellett, módosította az alkotmány érintett passzusát, a kormányzat szerkezetét pedig hozzáigazította a kivételesen szűk körben hozott döntések kamarillapolitikájához. Valamennyi állami érdekeltségű vállalatnál és intézményben a középvezetői szintekig, de akár lejjebb is folyamatosan lecserél mindenkit – még azon az áron is, hogy nincs megfelelő szakmai utánpótlása. A kormánypárt belső szervezeti rendje, valamint a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező frakció feltétlen lojalitása a miniszterelnök kezébe korlátlan hatalmat ad: Orbán Viktor nem egyszerűen kormányoz, hanem regnál – a szónak csakugyan uralkodói értelmében. Száz nap elteltével övéivel egyetemben elégedetten állapíthatja meg, hogy derekas munkát végzett; a leginkább Putyin »irányított demokráciájára« hajazó politikai berendezkedés Magyarországon megtörtént.
Hogy aztán a másféle, tehát európai – és atlanti – értelemben vett liberális demokrácia hívei ugyanezt a rapid átalakítást nem egyszerűen vereségként, hanem a rendszerváltás óta remélt, folyamatos plurális fejlődés eltorzulásának, lényegében antidemokratikus fordulatnak tekintik, az is természetes. Az orbáni tekintélyuralom, megfejelve a múlt századi keresztény-nemzeti kurzus ideáljának leplezetlen újjáélesztésével, máris nevetséges, egyben ijesztő jelenségeket produkál.”