Pribékek

„Gergényiék csak akkor engedélyezték a környező utcákban már órák óta gyülekező egységeknek a székház visszafoglalását, amikor már csupán néhány begőzölt radikális téblábolt az épületben. Őket rabomobilba tuszkolták, a környéken pedig – az addig érthetetlenül visszatartott alakulatok – valóságos hajtóvadászatot indítottak a még fellelhető ellenzékiek után. Az egyik egység vezetője – szánalmas, pinceszagú, talán a második világháborúból megmaradt golyóálló mellényben, szedett-vetett felszereléssel – vörös fejjel üvöltött, hogy „rohadtak, kinyírtátok a kollégánkat”. Valaki ezt a hazugságot is beadagolta nekik…

Nem sokkal később a szemem láttára fogott körbe két fiatal lányt egy osztagnyi, önmagából kivetkőzött egyenruhás, s miután elkapták, hozzácsapkodták őket az egyik irodaház falához. Amikor kívülállóként sem tolerálva mindezt, rájuk üvöltöttem, hogy hagyják abba, ellenem és még néhány Magyar Nemzet-es újságírótársam ellen rohamot vezényeltek. A Nagymező utcáig futottunk…

Egyszóval piszkos játszma volt az a tévéostrom. Ami pedig azután következett, a 2006. október 23-i véres rendőri megtorlásig bezárólag, az a rendszerváltozás utáni időszak legszégyenteljesebb eseménysorozata – holtversenyben Gyurcsány Ferenc a határon túliak ellen uszító hadjáratával. A „szolgáló és védő” rendőrség mítosza percek alatt szertefoszlott. Igen sok dolga lesz még Pintér Sándor belügyminiszternek, mire sikerül helyreállítania a kék egyenruha becsületét.”