„Közép-Kelet-Európában vagyunk - mindenkinek megvannak a maga sérelmei, amelyeket az emberek nem tudnak, s talán nem is akarnak elfelejteni. A szerbek például mai napig nem bocsátották meg, hogy a második világháború idején az usztasa Horvátország dominálta Boszniában százezernyi szerb civilt öltek meg. A muszlim bosnyákok megsegítésére pedig a háború idején arab önkéntesek érkeztek, akiknek egy része a fegyverek elhallgatása után is maradt. Újsághírek szerint ők - például szaúdi finanszírozással - igyekeztek-igyekeznek terjeszteni a legszigorúbb mohamedán hitelveket a bosnyákok körében. A szerb és horvát nacionalizmus mellett újabb erő feszíti tehát az államot egybetartó, már amúgyis rozsdásodó abroncsokat.
Bosznia-Hercegovina felrobbanása nem csak a reálpesszimisták rémálma: a föderáció létrehozásában kulcsszerepet betöltő két nyugati diplomata, az amerikai Richard Holbrooke és az angol Paddy Ashdown 2008 végén közös cikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy a nemzetközi közösség figyelme és erőfeszítése nélkül ismét az erőszak lehet az úr az országban. Amely egyelőre nem képes a saját lábára állni: a gazdaság teljesítménye még most is csak körülbelül 70 százaléka az 1992-esnek.
Magyarországnak a lehető legkomolyabb nemzeti érdeke, hogy a múlt heti merénylet miatt újra feszült boszniai helyzet ne romoljon tovább. Aligha tenne jót, ha közvetlen közelünkben ismét létrejönne egy „politikai fekete lyuk". Most az a kérdés, hogy a nemzetközi szereplőknek - például az Európai Uniónak - van-e elég erejük a legrosszabb elkerüléséhez. Azaz egy olyan bomba felrobbanásának meggátolására, amelynek hatása minket is érintene.”