„Az új rezsim parlamenti debütálása a legrosszabb várakozásokat is alulmúlta. Annak ellenzéki, médiabeli, közéleti fogadtatása nem kevésbé. Már az előzmények is baljósak voltak: a magát a demokrácia zálogának mondó MSZP infantilisan viselkedett a bizottsági helyek elosztásakor. Infantilizmusa akkor tetőzött, mikor eljutott oda, hogy a döntést visszaadja a Fidesznek. Nem tudom, értik-e? Adva van egy eszköztelen ellenzék egy omnipotens hatalommal szemben (a demokratikus pártoknak még vizsgálóbizottság kezdeményezésére sincs módjuk), ám most dönthettek volna pár dologban. Erre mi történt? Önként visszaadták a lehetőséget a kegyosztó hatalomnak: mondja meg a Schmitt Pali bácsi, hogy legyen, nekünk jó lesz úgy. A parlamenti nyitány ezek után rémes volt. (...)
A régi szép időkből térjünk vissza a mába: az új parlament alakuló ülésén a kétharmados többség ura megtagadta a demokratikus rendszerváltozást, s holmi »forradalomra« hivatkozva meghirdette egy antidemokratikus, nemzeti kollektivista rendszer megteremtésének programját.
Csak az nem hallotta, aki süket. Mégis rettenetes csönd van. Ostoba, gyáva csönd.
Amit elnyom az ellenzék, a sajtó s az úgynevezett közélet lármája - egy nyomorult mellény körül. Az utóbbi önmagában persze súlyos ügy. Ám itt és most csak annyira, mint az egér az elefánt mellett. Az utóbbi mindjárt ránk tapos. Az egérre is, a köztársaságra is. Nincs menekvés: megteszi.
De hogy észre se vegyük, hogy nyikkani se merjünk: ez gyalázat! Nem az övé - a miénk.”