„Több magyar úgy viszonyul az egyéni jelöltek választásához, mint ha az a listás szavazás folytatása lenne. Számukra elfogadható, ha egy politikai párt olyan jelöltet indít, aki nem is lakik a választókerületben. Kit képviselnek az ilyen politikusok, a pártjukat vagy a szavazóikat?
Volt és lesz számos eset, amikor a kerület érdekei jelentősen eltérnek a képviselő pártjának napirendjétől – azonban a pártok pénzügyileg megbünthetik azokat a frakciótagokat, akik a pártvezetők akarata ellen szavaznak az Országgyűlésben. Ezen ismert jelenségek mellett az igazolással szavazás is megkérdőjelezi, komolyan vesszük-e az egyéni képviseletet.
Az első fordulóban történt események után kérdéses, hogy az ingázó szavazók veszik-e a fáradságot, hogy újra szavazzanak. Gyakorlatilag minden magyar, aki nem remete, már tudja, hogy az egyik párt megszerezte az abszolút többséget (mivel kampánycsend van, és törvénytisztelő állampolgár vagyok, nem írhatom le, hogy melyik). Csupán nyolc egyéni választókerület van, ahol az első fordulóban 10 százaléknál kevesebb volt az első és a második helyezett közötti különbség; az abszolút többséggel rendelkező párt ebből a nyolcból hétben vezet.
Ha a szavazónak esetleg két órát kell várakoznia, miközben majdnem biztos, hogy ki a befutó, az viszont aligha, hogy a képviselőjelölt az ő érdekeit fogja képviselni, valószínűleg kevésbé lesz hajlandó arra, hogy éljen a szavazási jogával.”