„A választások végeredménye drámai módon igazolta, hogy a magyar társadalom meghatározó többsége valóban radikális változást akar. Ez egyúttal azt is egyértelművé teszi, hogy a rendszerváltás eddig követett rendszere lényegében megbukott, teljesen függetlenül attól, hogy az uralmi szféra egyes alakzatai ezt hogyan ítélik meg. A rendszerváltás bukásának a beismerése nem új felfedezés. Az 1995–96-os Bokros-csomag világossá tette, hogy az »új« rendszer csak egy újabb birodalmi függés kihordó szerkezete. Hogy a »demokrácia és piacgazdaság« valójában az »új birodalom« lejátszástechnikai díszleteit jelentik csupán, és funkciójuk ugyanaz, mint minden korábbi, minket függésben tartó impérium hamis fogalmaié: a »piacgazdaságé« a minket kifosztó szivattyúk zavartalan üzemeltetése, a »demokráciáé« pedig a kifosztott bennszülöttek féken tartása, a hamis tömegkommunikációs beszédterek fenntartásával. (...)
Folytathatnánk, de minek, hisz a fennálló rendszer elitjei számára mindez úgyis elbeszélhetetlen. Maga a birodalmi függés teszi elbeszélhetetlenné. Minden birodalom azt kívánja, hogy a szivattyúk zavartalanul működjenek, és az alávetettek lázadozás nélkül elfogadják mindezt – és ráadásul még szeressék is ezt a berendezkedést. Erre utal az előző függési rendszerünk »alapigazsága«, miszerint »éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság, amely felemelkedésünk záloga«. Ma már persze jókat kuncogunk ezen az idiotizmuson, csak az felejtjük el, hogy a »de mégis csak demokráciában és piacgazdaságban élünk, ami jó nekünk« logika nagyjából ugyanannak az ócska és primitív hazugságnak a hamis foglalata, mint az iménti szovjet–magyar barátságról szóló.”