„Az volt a tervem, hogy szerzetes leszek, vagy legalábbis belekóstolok abba a világba” – Kowalsky meg a Vega a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Milyen út vezetett a Black-Outtól a Kowalsky meg a Vegáig?
Balázs Gyula: A Black-Out underground rockcsapatként szép sikereket ért el, de tíz év aktív működés után valamiért megrekedt a közös munka, a lendület, a lelkesedés, és jómagam is elkezdtem érdeklődni más dolgok iránt. Az volt a tervem, hogy szerzetes leszek, vagy legalábbis belekóstolok abba a világba. Mivel a keleti filozófia iránt érdeklődtem, a krisnásoknál töltöttem egy évet tanulóként. Aztán hamar rájöttem, hogy ezt nem nekem találták ki, és a színpad is rettenetesen hiányzott. Pont ebben az időszakban, 2003-ban keresett meg Jávorszky Béla Szilárd, és felvetette, hogy készíthetne-e nekem zenei alapokat egy 
szólólemezhez. Először ágáltam ez ellen, aztán miután visszatértem a polgári életbe, igent mondtam, és elkezdtünk dolgozni. De volt egy kérésem: mivel mindig is csapatban működtem, akkor sem akartam szólólemezt, és kijelentettem, hogy gondolkozzunk zenekarban. Az első névverzió a Kowalsky volt, majd Béla ehhez hozzácsapta a meg a Vegát. Ez volt tehát a kezdet több mint húsz évvel ezelőtt. Az első tervek szerint egylemezes történet lett volna, mivel párhuzamosan még létezett a Black-Out, még ha nem volt is annyira aktív. Aztán gyorsan más irányt vett a dolog, és kinőtte magát a kezdeményezés. Bár igaz, hogy az eltelt két évtized alatt kicserélődött a legénység, a hangszeres részleg, kivéve Jimmyt.

Szórád Csaba: Nekem 1999-ben volt egy „hiperunderground” zenekarom, az Árnyak, és együtt turnéztunk a Black-Outtal. 2003-ban elmentem egy évre Új-Zélandra, és amikor 2004-ben visszajöttem, akkor az Árnyak és a Kowalsky meg a Vega egy „istállóban” volt. Megtudtam, hogy Kowának kijött az első lemeze, és már fesztiválokra is hívták. Felléptek többek között a mezőtúri East Festen, ott találkoztunk ismét, és miután egy éjszakát átbeszélgettünk, Kowa feltette nekem a kérdést, hogy lenne-e kedvem csatlakozni. Bevallom, rögtön a zenekar rajongójává váltam, amikor meghallgattam az első lemezt. Tudtam, hogy nagyot fog ütni, és 2005 júniusában már velük zenéltem.

Műfajilag hova sorolnátok a Kowalsky meg a Vegát?
B. Gy.: Sehova, és örülnék, ha így is maradna. Nem szeretnék magunkkal szemben olyan merényletet elkövetni, hogy beskatulyázzuk a zenekart. 
A két évtized alatt a lemezeken megjelenő stílusok szerintem nagyon jó elegyet alkotnak. Mindenféle stílusjegyet meg lehetett találni az albumokon. Volt, hogy népzenei alapokhoz nyúltunk, használtunk bluesosabb és jazzesebb elemeket, a rockos és a könnyedebb, popos hangzás is megjelent a dalokban. A nagy kísérletezés eddig kimaradt, de van még előttünk pár jó év, hogy akár pótoljuk.

Melyik lemezről vagy dalról éreztétek, hogy meghozta az áttörést?
Sz. Cs.: 2013-ban ünnepeltük a zenekar fennállásának tizedik évfordulóját a Budapest Parkban, ezen a jubileumi koncerten mutattuk be a közönségnek az Amilyen hülye vagy, én úgy szeretlek című dalt, majd ezt követte az Egy világon át. Ezekre egyre többen felkapták a fejüket. Kijelenthetjük, hogy az első tíz évünkben underground formáció voltunk. Hiába volt 2006-ban listavezető a Kowalsky meg a Vega, ha elmentünk egy vidéki klubba, csak négy-öt fős fizetőközönség volt.
B. Gy.: A fővárosi Zöld Pardonban telt ház fogadott minket, majd elmentünk Veszprémbe, ahol öt nézőnek játszottunk. Végigjártuk a klubéletet.

Egy zenekar miként tud megbirkózni olyan kihívásokkal, mint a koronavírus-járvány vagy a gazdasági válság?
B. Gy.: Szerencsére nem sok ilyen krízissel szembesültünk. Az ember ilyen helyzetben nem tudja, mire számítson, és a bizonytalanság teszi igazán nehézzé az efféle szituációkat. Úgy gondolom, hogy egész jól átvészelte a zenekar a leállást. Munkával töltöttük ezeket a hónapokat: éjjel-nappal alkottunk, szöveget írtunk, áthangszereltünk, és végül összeállt egy dupla album. De imádunk az országúton lenni, turnézni, új helyekre eljutni, új emberekkel találkozni. Utóbbi is hozzátartozik az úgymond zenei valósághoz.
Sz. Cs.: 2020-ban, amikor leállt az egész ország, tudtunk stúdiózni Debrecenben. Nem volt hajtás, elég időnk volt alaposan kidolgozni a lemezeket. Szóval nekünk volt hozadéka is annak a nehéz időszaknak. A mostani pörgő mindennapjainkból elgondolva nem tudom, lesz-e valaha még lehetőségünk annyi időt a stúdióban tölteni, mint azokban a hónapokban.

Mi a véleményetek a hazai zenei életről? Mennyire tudjátok megszólítani a fiatalokat?
B. Gy.: Azok a fiatal előadók sincsenek ám könnyű helyzetben, akik most vannak rivaldafényben, és óriási figyelmet kapnak, mert ez a folyamat nem áll meg. Jönnek az újabb és újabb előadók, és azok, akik egy-két éve a színpadon vannak, rövid időn belül szembesülhetnek azzal, hogy előttük áll az utódjuk. A fiatal közönség pedig gyorsan váltja a fókuszt, hiszen az újdonság mindig izgalmas. Ha viszont vannak gyökereid, és évtizedeken át jelen tudsz lenni a szakmában, akkor előbb-utóbb eljut a zenéd a fiatal korosztályhoz is. A tavalyi és az idei koncertjeinken mi is megfigyeltük, hogy ismét fiatalodni kezdett a közönségünk.
Sz. Cs.: Klassz dolog, ha egy zenekar eljut oda, hogy több nemzedék jár a koncertjére. Ott valószínűleg a szülők adhatták át az adott együttes szeretetét. A saját lányaimnál is látom, hogy szó szerint hogyan fogyasztják a zenét: gyorsan cserélődnek az előadók és/vagy a műfajok, nincs már olyan, hogy 15 évig egyfajta zenét hallgassanak.

Milyen visszajelzéseket kaptok a dalaitokról?
B. Gy.: Elképesztő történetek érkeznek a rajon­góinktól. A zene olyan élethelyzetekre képes hatni, amilyenekre sokszor nem is gondolunk, amikor megalkotunk egy-egy szerzeményt. Rendszeresen kapunk leveleket, melyekben arról számolnak be, hogy mély válságból segített ki egy-egy dalunk. A hideg rázza az embert, amikor azt olvassa egy gyermekét elvesztő pártól, hogy a zenénk segített nekik feldolgozni a gyászukat, túlélni a lehetetlent. Azt viszont túlzásnak érzem, amikor úgy jellemzik a zenekar alkotói folyamatát, hogy egyfajta vallási irányultság jelenik meg benne.

Sz. Cs.: Úgy gondolom, Magyarországon szöveg­centrikus a hallgatóság, Kowa dalaira pedig jellemző, hogy a közönség hamarabb csatlakozik rá a mondanivalóra, mint a zenére. Sokaknál először a szöveg üt, és csak azután kezdenek a zenei résszel foglalkozni. A koncerten pedig igyekszünk mindig olyan élményt nyújtani, hogy a hatása hetekig tartson.

Hogyan alakul ez az év a zenekar életében?
Sz. Cs.: A múlt év a húszéves jubileumról szólt, de nem álltunk meg. 2024 is intenzíven indult, hiszen két koncertünk is volt a Budapest Sportarénában. Jócskán akadt vidéki fellépésünk is: arénakoncertet adtunk Debrecenben, Veszprémben és Győrben, az egyik első fesztiválfellépésünk pedig Sopronban volt, majd ezt követte egy buli a Budapest Parkban. Idén több fővárosi jelenésünk viszont nem lesz, mert már a 2025-ös sportarénabeli koncertre készülünk, ahol egy különleges, eddig nem látott lézerbemutatóval szeretnénk meglepni a közönséget. Novembertől ráfordulunk erre, de addig még szerte az országban és a határon kívül is találkozhatnak velünk. És elárulunk egy kulisszatitkot is: a mostani az első olyan nyári turnésorozatunk, ahova Kowa legnagyobb fia is elkísér bennünket mint road.

Rendszeresen hallani a rádiókban a Horváth Tamással közösen előadott, Fehér holló című dalt. Terveztek-e a jövően további duetteket?
B. Gy.: Kidolgozás alatt áll pár dal, amelyet Szakács Gergővel, a Follow the Flow énekesével közösen szeretnénk megvalósítani. Korábban FankaDelivel volt hasonló együttműködésünk. Az sem zárható ki, hogy a jövő évi nagy koncertig több dal is debütál. Mindegyikhez klip is készül, nálunk ez hagyomány.