Dicsőséges pillanatokban és mélypontokban egyaránt bővelkedő, elképesztő pályafutásáról mesélt lapunknak a kenyai olimpiai bajnok, aki a londoni olimpián a férfi 800 méteres síkfutás döntőjében elért világcsúcsával korunk olimpiáinak egyik legnagyobb egyetemes pillanatát teremtette meg. Interjúnk.
David Rudisha a londoni olimpia döntőjében futott 800 méteres világcsúcsával korunk olimpiáinak egyik legnagyobb egyetemes pillanatát teremtette meg. A kétszeres olimpiai és kétszeres világbajnok kenyai nagyság a helyszínen követi végig a budapesti atlétikai világbajnokságot, itt kértük meg arra, hogy elevenítse fel a tündöklő bő száz másodpercét és a félbeszakadt pályafutását.
David Rudishának könnyű sorsa semmiképp sem lehetett, Afrika közepén születvén. Egy nagy ajándékot azonban kapott: a biztos tudatot, hogy mire született. Édesapja váltóval olimpiai érmes futó volt, de nem ez emelte ki. Még csak nem is a kezdeti eredményei.
Hanem a mozgása. „Már kora gyerekkoromtól kezdve minden edzőm figyelt rám, amit a futóstílusomnak köszönhettem” – mesélte a Mandinernek.
A legtöbb laikus és szakértő is egyet ért abban, hogy Rudisháénál szebb középtávfutó-mozgás nincsen.
A testtartás büszke íve. A lépéshossz. A térde, ahogy a legkisebb rángatás nélkül, folyékonyan, ingaszerűen jár. A ritmus, ahogyan egy apró talajérintéssel métereket úszik a levegőben. Ehhez párosult felnőttként egy olyan fizikum, aminél lenyűgözőbbet nem nagyon találni emberi testből az inas-szálkás-de-robbanékony műfajban. A két elem találkozásából pedig megszületett a tökéletes futás a világ legfanatikusabb futóvárosában, Londonban, egy olimpiai döntőben.
Egy örök mesterműhöz persze sosem elég pusztán a kiemelkedő adottság és a tanulhatatlan tehetség. Rudisha futásához a bátorság is éppoly fontos. A sprinteknél hosszabb távokon az olimpiai döntő a helyezésről szól, nem az időről. Aki annál a sebességnél futva, amit az utcán nekünk halandóknak még biciklivel is nehézkes elérni, arra figyel, hogy milyenek a részidejei, annak nem jut ereje arra, hogy a mezőnyben elfoglalt helyét, a taktikai húzásokat is kövesse.
Részidők figyelése egy világcsúcstempónál egyébként sem fér bele. Ezért a világcsúcsokat ún. nyulakkal futják, azaz olyan iramfutókkal, akik a táv első felében, kétharmadában csak a részidőkre figyelve diktálják a pontosan beállított tempót a főszereplőnek – majd összerogyva kiszállnak a hajrá előtt. Az olimpiai döntőben nincsenek nyulak: mindenki csak magáért felel.
A 23 éves Rudisha élete első olimpiáján felvállalta a kockázatot, hogy legfőbb favoritként az élre áll, és megy, ahogy ember még nem futott. Ha végig bírja, örök hős. Ha nem, akkor felnyulazta a vetélytársaknak az olimpiai döntőt. Egy balga balek, aki élete formáját eltékozolva elveszti az aranyat, valószínűleg a dobogót is.
„Tudtam, hogy kockázatos. De tudni akartam, mennyit lehet futni egymagamban. Otthon Kenyában, magaslaton futottam egy 1:42-es időt, ezért remélhettem, hogy az tengerszinten egy 1:41-es is lehet. A 49 másodperces első kört lépésről-lépésre belőttük edzésen. Tudtam, milyen ritmus kell, és azt is, hogy 600 méterig edzésen kibírom.”
Az utolsó kétszáz métert viszont nem lehet elgyakorolni. Ahhoz kell a teli stadion, az olimpiai arany szaga, a fények, az öt karika.
Kibírta, és még hajrázni is tudott. „1:41 alatti időről álmodni sem mertem.”
Hogy meg akarta-e mutatni a világnak? Csak mosolyog. Aki annyit sanyargatja magát, mint egy távfutó, csak alázatos lehet.
A riói címvédéshez a hideg feje kellett. Barátja és honfitársa, Kipketer tíz méterrel is vezetett a döntő első körében. “Mit csinál? Nyolcszázat futunk, nem négyszázat.” – gondolta Rudisha. “Megbeszéltük, hogy gyors versenyben vagyunk érdekeltek, úgy akár az első két hely is a mienk lehet. De ez (gyorsabban kezdett Kipketer, mint Rudisha négy évvel korábban) hiba volt, ami nem fér bele egy olimpiai döntőben. Ki kellett belőle maradnom, új terv kellett.” Fellépett Kipketer mellé az utolsó előtti kanyarban, hogy ne lehessen kikerülni őket együtt, amikor Kipketer kifúj, és ő esetleg rátorlódna. Amikor pedig kifújt, neki nem kellett kikerülnie már, csak belépett a helyére, és megvédte címét.
Pokoli évek jöttek. Lesérült, utolsó versenyét Székesfehérváron futotta, majd autóbaleset érte. Nem tudott edzeni, a rá szakadó időben a Kenyában is pusztító alkoholizmus környékezte meg. Amikor kilábalóba látszott jönni, lezuhant utasként egy repülőgéppel. Öten élték túl.
„Nincs bennem keserűség a sorsommal szemben. Megadatott, ami keveseknek. Olimpiákat nyerhettem. Négy évig készül erre az ember. Én megcsináltam kétszer a négy évet. Még egyszer már nem lehetett.”
Kevesen vannak, akik a tökéletességet megalkották bármely emberi tevékenységben. Még kevesebben élnek közülük. Egyikük a héten Budapesten jár-kel. Érdemes nyitott szemmel kilátogatni a Nemzeti Atlétikai Központba.
Nyitókép: Eric Feferberg / AFP
Manuel Ostermann a 2015-ös migránsválságot is sűrűn emlegette, emellett arról is beszélt, hogyan látja az átlagnémet Magyarországot – nos, teljesen máshogy, mint gondolnánk. Exkluzív interjúnk!
Hatott Orbán Viktor megjegyzése a súlyos jogkövetkezményekről.
Nemrég aratta élete legnagyobb győzelmét…
Azt akarták elérni, hogy egy új magyar kormány támogassa Ukrajna uniós csatlakozását. Nem jött be! Ez sem.
A tiszásokkal készült interjúk ismételten szürreálisra sikeredtek a Fővárosi Közgyűlésen.
Dokumentumot hamisított és megpróbált alibit gyártani.
Izrael már belegyezett a gázai háború befejezésébe, de hiába az arab országok támogatása, a palesztin terroristák húzzák az időt.
Nem épp az az egyik legérdekesebb, hogy ott milyen a hangulat, mit mondanak az emberek? De, szerintem az. Ennyit a Telexről.
