Ajtó a múltba

„Tudta, hogy küldetést teljesít, az egyik, majd az egyetlen kapocs volt a magyar labdarúgás egykori, szédítő magassága, és későbbi, rémisztő mélysége között. Ezt az alig felfogható távolságot is tökéletesen áthidalta a maga egyszerűségével, eszköztelenségével. Megmaradt annak a dombóvári születésű, az államvasutaknál és a dorogi szénbányánál is alkalmazásba vett srácnak, aki pályafutása csúcsán, a verhetetlen tizenegy egyetlen vidéki tagjaként olyan örök érvényűnek hitt, mára mégis gyakran elfeledett trivialitásokat fogalmazott meg, hogy az élsportoló nem saját magát, hanem az egész nemzetét képviseli. Egyébként soha semmit nem nyilatkoztatott ki, még csak nem is igen nyilatkozott, inkább beszélgetett, mesélt. Mostantól nem lesz, aki meséljen, akit csak úgy, fel lehet hívni a mobilján, hogy ugyan, mondja már el, valóban szódásüveggel támadtak-e a vb-negyeddöntő után az öltözőfolyosón az elkeseredett brazilok, vagy tényleg előre koccintottak-e a solothurni szállodában a németek elleni fináléban másnap elérendő, biztos győzelemre.

Volt egy ajtónk, amely még 2014-ben is a rég letűnt magyar futballcsodák világába vezetett, és amelyet bármikor kinyithattunk. Ez az ajtó vasárnap este végleg bezárult. Akaratlanul is felrémlik az emberben, vajon mindent megkérdeztünk-e Jenő bácsitól. Majd kilencven évet kaptunk tőle és a sorstól, hogy ezt megtegyük. Miközben a két »half«, akinek jobb belsővel előre passzolhatta a labdát, Bozsik József és Zakariás József már harminchét, illetve negyvennégy esztendeje halott.”