Az egyetemisták újra felforgatják Amerikát?

Az amerikai egyetemi campusokon nagy hagyománya van a hallgatói elégedetlenségnek, amely egészen a függetlenségi háborúig nyúlik vissza, amikor a Harvardon a diákok a felszolgált vaj minősége ellen tiltakoztak. Az 1920-as években a túlnyomórészt fekete egyetemek hallgatói jobb munkakörülményekért tüntettek. Az 1960-as években pedig a hallgatók ülősztrájkokat szerveztek a faji megkülönböztetés megszüntetése érdekében, Martin Luther King mellett vonultak fel, és a vietnámi háború befejezését követelték. A közelmúltban egyes karok hallgatói sikeresen lobbiztak a vezetőségeknél, hogy szüntessék meg az egyetemek partnerségét a fosszilis tüzelőanyagokat gyártó vállalatokkal – vette számba a nagyobb megmozdulásokat közelmúltbeli cikkében a The Boston Globe. 

Amerika erkölcsi lelkiismerete 

A történészek szerint nehéz megjósolni, hogy egy diákmozgalomnak lesz-e tartós hatása, vagy „lassú víz partot mos” technikával egyszerűen beépül a köztudatba, mint azt a fenti összefoglalóból is láttuk. A múltbeli események alapján azonban az izraeli–palesztin konfliktus miatti jelenlegi egyetemi tiltakozások megváltoztathatják a közvéleményt a gázai háborúval kapcsolatban. „Számomra a tüntetések hozzájárultak az Egyesült Államok fokozatos kivonulásához, és végül a vietnámi háború végéhez” – nyilatkozta a bostoni lapnak Kenneth Roth, a Human Rights Watch korábbi igazgatója.  

A jelenlegi palesztinbarát mozgósítás az egyetemeken sokkal szerényebb, mint egyes korábbi mozgalmaké. Az 1960-as években a diákok az őket közvetlenül érintő fenyegetések ellen tiltakoztak, mint például a sorozás és a faji elkülönítés. A jelenlegi mozgalom azonban gyorsan nőtt, és naponta több száz tanuló tüntet egy olyan ügy mellett, amely korábban kisebbségben volt az egyetemen. 

Az átmenet rítusa 

A tömeges hallgatói tiltakozó mozgalmak a 20. század elején kezdtek kialakulni. Az 1960-as évek mozgósításai voltak azok, amelyek megalapozták az egyetemi tiltakozás modern hagyományát. „Ez egyfajta beavatási rítussá vált, amely egy új diákkategóriát hozott létre: a diákaktivistát” – magyarázta Steven Mintz, a texasi egyetem történésze. Cleveland Sellers, a polgárjogi harcban központi szerepet játszó erőszakmentes diákmozgalom egyik vezetője szerint a hallgatók idealizmusa – valamint a szegregált Délen nap mint nap elszenvedett megaláztatások – a fiatalokat a kor antirasszista mozgalmainak természetes élcsapatává tette. 

Az elnyomás felerősítette a tiltakozásokat 

Sellerst 1968-ban letartóztatták zavargások szításának vádjával a Dél-karolinai Állami Egyetemen. A mostani diáktüntetések – és azok kegyetlen elfojtása – arra az időre emlékeztetik őt. „A hatóságok ugyanazt teszik velük, amit velünk tettek – mondta Sellers –, és ennek egyetlen hatása, hogy a hallgatókat még nagyobb mozgósításra ösztönzik”.   

Ha a diákok állnak elsőként a társadalmi mozgalmak élére, az elsősorban azért van, mert rugalmasabb az órarendjük, és mert – gyakran először – távol vannak otthonuktól, egy olyan környezetben, amely gondolkodásra és kérdésfeltevésre ösztönzi őket – jelentette ki Davarian Baldwin, a Trinity Egyetem professzora. Ezért logikus, hogy egyes tanulók ezekben a formálódó években akarják megváltoztatni a világot – folytatta. „Vannak, akik természetesen azt mondhatják, hogy manipulálják őket, de az én felfogásom szerint felnőtté válnak, és megpróbálják megtalálni a helyüket a társadalomban.” 

Országos sztrájk 

A vietnámi háborúval szembeni ellenállás a legnagyobb és legerőszakosabb tüntetésekhez vezetett az egyetemen, és egy egész generációt határozott meg. 1970 májusában a Kenti Állami Egyetemen a Nemzeti Gárda tüzet nyitott a tüntetőkre, és megölt négy, a fegyveres konfliktus ellen tiltakozó tanulót. Ez országos diáksztrájkot váltott ki. Larry Ladd felsőoktatási tanácsadó e lázadás mindkét oldalát megtapasztalta.  

Ő is a vietnámi háború ellen tüntetett, és közvetített a hallgatók és az egyetemi vezetők között, hogy több épületfoglalásnak is véget vessenek anélkül, hogy a rendőrséget hívták volna. Tíz évvel később, amikor a Tufts Egyetem adminisztrátora volt, Laddnek egy ablakon keresztül kellett bemásznia az irodájába, hogy feldolgozza a dolgozók bérlistáját, mert a diákok elfoglalták az épületet. „Az árral szemben haladtunk, az erkölcsi meggyőződésünket és a politikai képességeinket arra használtuk, hogy változást érjünk el” – hangsúlyozta Ladd. 

A tanulók akkoriban is az egyetem reformját követelték, és ugyanez igaz ma is: 

– jegyezte meg Erik Baker harvardi történész. 

A diákaktivistákat gyakran éri kritika, mind azok részéről, akik a tüntetések okozta kellemetlenségek ellen emelik fel a szavukat, mind azok részéről, akik leértékelik ügyeiket. „Régi hagyománya van a diáktüntetők megvetésének, akiket túlságosan érzékenynek, elkényeztetettnek és ezért gyengének tartanak” – mondta a lapnak Nicholas F. Bloom harvardi történész, aki hozzáfűzte, hogy ugyanakkor a diáktüntetők rendkívüli erőszakra képesek, ami feljogosítja a rendőrséget, hogy beavatkozzon és erőt mutasson fel velük szemben. „Ők csak kifejezik a meggyőződésüket, ám az egyetem elhagyása után a munkájuk és a mindennapi élet miatt már nem lesznek képesek erre” – folytatta Bloom. 

A háborúellenes mozgósítás a vietnámi korszakra emlékeztet 

Lehet, hogy az Egyesült Államok közvetlenül nem érintett, de az Izrael és a Hamász közötti konfliktus olyan szintű felbolydulást vált ki az egyetemeken, amire a vietnámi háború óta nem volt példa. A The New York Times kiemelte a megdöbbentő hasonlóságokat azzal a mozgalommal, amely egy egész nemzedéket kovácsolt össze. Még túl korai lenne megmondani, hogy a jelenlegi izraeli–palesztin konfliktus ugyanolyan generációs jelzővé válik-e, mint amilyen a vietnámi háború volt sok fiatal számára több mint fél évszázaddal ezelőtt.

Nemzedéki szakadék 

Akik átélték vagy tanulmányozták azt az időszakot, a gázai helyzettel való hasonlóságok az amerikai diákság egy része számára szembetűnők: egy nagy katonai hatalom, amely tűzáradatot zúdít egy kis, szegény, nem fehér területre; a konfliktus erkölcsi indokoltságát megítélve egyre szélesedő generációs szakadék; az az érzés, hogy a háborút a kor politikai és kulturális légköre indokolja. Sok diák mélyen megvan arról győződve arról – az ellenzőik szerint vakon –, hogy ők a jog és az erkölcs oldalán állnak – sorolta fel a New York-i lap. 

Miles Rapoport, Connecticut volt külügyminisztere, aki az SDS tagja volt, amikor az 1960-as években a Harvardon tanult, lát hasonlóságot a két időszak között, de alapvető különbséget is vél felfedezni. Míg az Egyesült Államokat a szuperhatalmi büszkeség hajtotta Vietnámban, addig a zsidó állam a túléléséért küzd egy olyan támadás után, amely 1200 állampolgárának az életébe került. A jelenlegi konfliktus „erkölcsi és filozófiai szempontból sokkal árnyaltabb” – jelentette ki.  

Ez látszik az Izraelt támogató tüntetéseken és felvonulásokon. A vietnámi háború támogatói sokkal kevésbé voltak hangosak, különösen az egyetemeken. Tény, hogy 

 – elemezte Rapoport, aki hozzáfűzte: „Szolidaritás egy olyan néppel is, amely azért küzd, hogy nemzetté váljon, és ne legyen többé alávetve a gyarmatosítás egy formájának.” 

Valami fizikai 

A 28 éves Loan Tran a Rising Majority nevű baloldali szervezet országos igazgatója. Számára közvetlen kapcsolat van Vietnám és Gáza között. Nagyapja – akivel soha nem találkozott – katona volt a háború alatt, míg nagyanyja barátai Észak-Vietnámban harcoltak az amerikai hadsereg ellen. „Amikor hallom, hogy a palesztinok összehasonlítást tesznek a vietnámi háborúval, az Egyesült Államok szerepével és a gyarmatosítással, az számomra rettenetesen megdöbbentő, nagyon megható a párhuzam. Ez valami olyan fizikai dolog, amit a vietnámi közösség sok más tagjához hasonlóan én is érzek, és ez az igény sarkall arra, hogy ellenálljunk a háborúnak, a megszállásnak.” 

Kritikusaik számára a mostani tüntetők mindenekelőtt a vietnámi háborúval szemben álló mozgalom túlkapásait, nem pedig az erősségeit ismétlik meg.  

Örökölt repertoár 

Az 1960-as években a diákoknak nem volt sok példájuk, amire támaszkodhattak volna – emlékszik vissza Flacks, aki ma a kaliforniai Santa Barbara Egyetem szociológia professor emeritusa. Az akkoriban kitalált technikák közül sok ma már minden egyetemen az aktivisták eszköztárának része. „Természetesen logisztikai szempontból ma sokkal könnyebb megszervezni a mozgósítást, mint hatvan évvel ezelőtt. A mobiltelefonok és a közösségi hálózatok megkönnyítik az aktivisták toborzását bármilyen ügy érdekében.  

A vietnámi háború elleni mozgalom túlnyomórészt fehér volt, ahogyan az akkori egyetemek is. Manapság az amerikai felsőfokú intézményekben sokkal több a színes bőrű diák, akik közül sokan szimpatizálnak a palesztinokkal, mint egy erősebb szomszéd által leigázott néppel. Napjainkban a Santa Barbara-i és más intézmények campusain fekete és latinó tanulók a palesztinbarát mozgalmak vezetői között vannak” – mutatott rá Richard Flacks. 

„A korombeliek emlékeznek egy olyan időszakra, amikor Izraelt pozitív erkölcsi fényben látták. A legsúlyosabb üldöztetések túlélőinek menedékországa volt” – emlékezett vissza a professzor, aki szerint: „A mai fiatalok számára azonban Izrael mindenekelőtt Benjámin Netanjáhu országa, akinek a kormánya a szervezetek által támogatott elnyomó apparátusnak tűnik.”  

Larry Gross, a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem kultúra- és médiaszakértője szerint az izraeli vezetőknek nem sikerült a narratívájukat – hát még a politikájukat – egy olyan nemzedékhez igazítani, amely számára Izrael már nem egy ostromlott zsidó állam, hanem a ciszjordániai és gázai övezeti palesztinok szabadságjogainak döntőbírája. „Az izraeliek és kommunikációs vezetőik alapvetően nem értették meg, hogy mennyire elszakadtak a fiatalabb generációtól” – folytatta Gross, ráadásul mintegy automatizmusból megelégedtek azzal, hogy újra és újra kijátsszák a holokausztkártyát. Véleménye szerint a fiatalok palesztin ügy iránti támogatásának idővel tartósnak kell válnia: „Egy generációs fordulópontnak vagyunk tanúi.” 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/AP/Cliff Owen

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.