Hívei is csalódottak: szinte mindenben Trump politikáját folytatja Biden

Mihálovics Zoltán politológus írása a Makronómnak.

Biden év eleji népszerűsége 53 százalék körül ingadozott, amely februárra 41% környékére esett vissza, amelyben döntően közrejátszott az, hogy a globális tér több szegmensében folytatta elődje politikáját, amellyel a választáson őt támogatók ellenszenvét vívta ki. Nem csoda, hogy

ugyanis vagy nem csináltak semmit az előzetesen prioritásként kezelt területeken, vagy folytatták a trumpi politikákat.

Közel-Kelet politika: kevesebb fókusz a térségre

A Trump-adminisztráció Közel-Kelet politikájára jellemző volt, hogy erre a térségre kevésbé volt érzékeny – habár Iránnal alakultak ki konfliktusok –, amit mutat, hogy az erőforrások átcsoportosítása ebbe a térségbe nem volt olyan látványos. Szíriában és Irakban is lecsökkent az amerikai katonai jelenlét. Afganisztánra különösen nagy figyelem irányult az elmúlt hónapokban. Még az előző adminisztráció idején merült fel az amerikai és NATO erők kivonulása az országból. De jellemző volt erre az adminisztrációra a kiterjedt katonai konfliktus elkerülésének szándéka is. A Trump-adminisztráció egyik legnagyobb eredményének számít például, hogy Izrael békét kötött Bahreinnel és az Egyesült Arab Emírségekkel, habár zárójeles megjegyzésként azért hozzátartozik a teljes képhez, hogy a palesztin kérdés továbbra is nyitott. Ha a jelenlegi Biden-adminisztrációt vesszük akkor abban láthatunk hasonlóságot, hogy a közel-keleti katonai jelenlét növelésére nem került sor.

Az afganisztáni amerikai kivonulás a közelmúlt egyik ellentmondásos eseménye, ami a kivonulás módját illeti. Az országból való katasztrofális távozás pedig nem kizárt, hogy tartós hatást fog gyakorolni az Egyesült Államok külföldi hitelességére. A kivonulás járt egy olyan – az USA számára kellemetlen – kérdésfelvetéssel, hogy az Egyesült Államok továbbra is megbízható-e? Ez azért merülhetett fel, mert Biden minden előzmény nélkül állt elő az augusztus 31-i dátummal a kivonulást illetően egy olyan ország területéről, ahol 20 éves missziót folytattak. Igaz, a gyors kivonulás mellett a megszállás költségei is meghúzódnak,

A NATO-szövetségesek ezzel egyidőben pedig jelezték Bidennek, hogy nem voltak képesek evakuálni maradéktalanul a személyzetet, emellett pedig ott volt a tálib hatalomátvétel is. Ez utóbbi aggodalmat szült az afgán társadalom körében, különösen a nőknél és a gyerekeknél, hiszen valószínűleg a tálibok az emberi jogi dogmákat fokozatosan fogják lebontani. Az afganisztáni kivonulásnak pedig van egy migrációs olvasata is: A tálib hatalomátvétel termékeny táptalaja lehet egy újabb migrációs hullámnak Európa felé. Biden-t joggal okolják az afganisztáni helyzet katasztrofális kezelésével, hiszen az afgán nép az Egyesült Államoktól joggal várta volna azt, hogy a több mint 20 éves háborús pusztítás után segít a talpraállításban. Ehelyett azonban Biden-ék 9,4 milliárd dollár értékben foglaltak le afgán devizatartalékot, ami azért is ellentmondásos, mert ezzel párhuzamosan az afgán társadalom egésze humanitárius válságban van.

A Biden-adminisztrációval kapcsolatban sok esetben csak feltételezésekkel élhetünk, hiszen kicsivel több, mint egy éve regnál. Valószínűsíthető azonban, hogy Irán ellen az európai szövetségesekkel karöltve egy szorosabb koordinációt fog megvalósítani. A térségben hagyományos amerikai szövetségesként tekinthetünk Izraelre, Egyiptomra és Szaúd-Arábiára, viszont a jelenlegi adminisztráció velük kapcsolatban várhatóan kritikusabb hangot fog megütni, mint a Trump-adminisztráció, de stratégiai szakítás nem várható ezesetben sem. A kritikus hang azonban egyelőre elmaradt: Trump alatt az Egyesült Államok fegyverrel támogatta a szaúd-arábiai koalíciót, amely Jement támadta. Ezt a tevékenységét a korábbi elnöknek az akkori kongresszus republikánus kisebbsége és a demokraták is le akarták állíttatni, de Trump ezt megvétózta. Viszont azt látjuk, hogy jelenleg az Egyesült Államok továbbra is fegyverekkel támogatja a koalíciót – 650 millió dolláros fegyvereladással –, holott az előzetes várakozások azok voltak a demokrata győzelem után, hogy befejezik a jemeni háborút és kezelik a kialakult humanitárius válságot is. Ez azért is érdekes, mert

Izrael tekintetében elég nagy ellentmondásokat láthatunk. A Trump-adminisztrációra jellemző volt egy a szokásosnál is erőteljesebb Izrael-barátság, amiből következik, hogy az izraeli-palesztin konfliktus esetén is inkább előbbi érdekeit tartották szem előtt. Egyik szimbolikus lépés volt, hogy az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból áthelyezték egy jeruzsálemi ingatlanba. Ezzel szemben elvárás volt, hogy a jelenlegi adminisztráció sokkalta kritikusabb hangot üssön meg Izraellel szemben, úgy, hogy továbbra is egyértelmű szövetségesként tekintsenek rá, hiszen az USA Izrael legnagyobb fegyverszállítója és Izrael kapja a legnagyobb amerikai segélyt, amely évente nagyjából 4 milliárd dollárt jelent. A palesztin vezetés irányába a Biden-era alatt megfigyelhető egyfajta nyitottság, amit mutat a palesztin szervezetek felé irányuló támogatások visszaállítása is. Ezzel kapcsolatban kissé ellentmondásos, hogy Donald Trump szimbolikus lépéseit fenntartják, hiszen az izraeli katonai fölény további zavartalan biztosítása továbbra is prioritás az Egyesült Államok számára. A lényegi kérdések azonban Biden alatt sem változtak:

Irán tekintetében az előző amerikai vezetés egyfajta maximális nyomásgyakorlást igyekezett megvalósítani, ami gazdasági és politikai elszigeteltségben csapódott le leginkább. Donald Trump 2018-ban kivonta az Egyesült Államokat a Barack Obama által még 2015-ben megkötött JCPOA nukleáris megállapodásból, amely lépését Biden is bírálta, mikor elnökjelölt volt. Biden az elnökválasztási kampányban ígéretet is tett arra, hogy hivatalba lépésének első napján visszalépteti országát a megállapodásba. Ennek ellenére más forgatókönyv szerint alakult az USA Iránnal kapcsolatos politikája: az új adminisztráció úgy gondolkodott, hogy megpróbál nyomást gyakorolni Iránra, ezáltal pedig a korábbinál jobb megállapodást kierőszakolni. Azonban ez a lépés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis Iránban egy konzervatív kormány került hatalomra, amely prioritásként kezelte a nukleáris programjának fokozását. Így utólag pedig logikusabb lépés lett volna, ha Biden visszatér a korábbi megállapodáshoz, amelyre mindkét fél rábólintott. Habár a jelenlegi kormányzat alatt is fennmaradt az ellenséges viszony az Egyesült Államok és Irán közt, egy a korábbihoz hasonló határozott elszigetelés nem figyelhető meg.

Ha a térség egészét vesszük figyelembe a jelenlegi adminisztráció alatt, akkor azt azért egyértelműen ki lehet mondani, hogy a térség energiaforrásaihoz való zavartalan hozzáférés biztosítása leginkább a Perzsa-öböl és a Földközi-tenger keleti medencéjének területéről már kevésbé élvez prioritást, mivel időközben az USA kőolaj és földgáz exportőrré vált. Az USA számára továbbra is prioritásként szerepel a térségből kiinduló esetleges terrorizmus megállítása, az ezzel szembeni fellépés. A térségben a jelenlegi adminisztráció elődjéhez hasonlóan elkötelezett a tömegpusztító fegyverek és azok hordozóeszközeinek proliferációjának megakadályozásában, ami elsősorban az Iráni rakétaprogramra vonatkozik. A USA számára fontos, hogy a térségben egyik szereplő se kerülhessen hegemón pozícióba, így a hatalmi egyensúly fenntartásában érdekelt, amiben segítségére lehetne Szaúd-Arábia, mint amely képezhet egy katonai ellensúlyt Iránnal szemben. Az Afganisztánból való kivonulás és annak módja azonban a regnáló amerikai vezetésnek komoly presztízsveszteséget jelentett. Habár a kivonulás mögött meghúzódott az erőforrások felszabadításának gondolata is.

Kína politika: Biden sem barátkozik Kínával

Az előző adminisztráció külpolitikájának súlyponti tényezőjét egyértelműen az egyre inkább felemelkedő Kína jelentette. Az Trump-adminisztráció fenyegetve érezte magát, éppen ezért vámháborút kezdtek Kínával, amit akkoriban a mainstream médiumok rendkívül káros lépésnek ítéltek meg, mondván, hogy mindkét ország gazdaságát károsítja. Mindemellett Trump egy fegyverkezési versenybe is kezdett Kínával szemben, amelyet az ide vonatkozó amerikai katonai költségvetés számai is igazolnak. Ezt a lépését Trumpnak szintén támadták a médiában. 

Az Obamát követő időszakra volt jellemző az Egyesült Államok ázsiai kontinens felé való fordulása, amely azzal járt, hogy körülvették Kínát, aki így megerősítette a védelmét. Ez pedig további ürügyet szolgáltatott Trump számára a katonai kiadások további növelésére. Erre a lépésre hivatkozva pedig a mainstream amerikai lapok arról kezdtek cikkezni, hogy soha nem látott közelségbe került egy nukleáris háború kirobbanása, amely végül mégsem következett be. Trump aggodalmát fejezte ki az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatrendszer erősségét illetően, amit a pandémia felerősített. Trump időszakában a fegyverkezés és ezzel kapcsolatban a fegyverzetkorlátozási megállapodások felmondása volt jellemző, amely egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a nagyhatalmakkal, de leginkább Kínával szemben érzékeltesse a katonai fölényét. 

A Trump-adminisztráció alatt összességében egy konfrontatív magatartást láthattunk Kínával szemben. Igyekeztek Kínától kvázi függetleníteni az Egyesült Államokat: Ennek ékes példája volt bizonyos cserediákprogramok, mint pl:.a Fulbright program és a Center for Disease Control együttműködés leállítása a kínai partnerekkel. Mindemellett elkezdték újraértelmezni az „egy Kína” koncepciót, tehát az amerikai elismerését annak, hogy Tajvan Kína részét képezné. 

A Biden-adminisztrációtól előzetesen azt várták, hogy ezeket a lépéseket a visszájára fordítja, ennek ellenére, érintetlenül hagyták ezeket és nem szakítottak a Kína-ellenes politikával, habár igaz a konfrontatív jelleg már nem jelenik meg olyan markánsan Kínával szemben, mint Trump idején. Mindemellett a Trump által a kínai importra kivetett vámokat a jelenlegi vezetés nem vonta vissza, hiszen nem merték felvállalni a politikai kockázatot egy tárgyalás során. Inkább azt kommunikálják kifelé, hogy igaz, Kína fenyegetést jelent továbbra is, de Trumpnál hatékonyabban tudják kezelni ezt a kihívást, habár

A jelenlegi amerikai vezetéstől a támogatóik ezzel szemben azonban azt várnák el, hogy az Egyesült Államok ismerje el Kína nagyhatalmi státuszát, ebből fakadóan pedig törekedniük kellene a békés egymás mellett élésre, az egészséges versenyzésre és az együttműködésre. Abban egyetértés van, hogy nem prioritás a háborús konfliktus Kínával már csak azért is, mert Kína esetében egy olyan nukleáris hatalomról beszélhetünk, amelynek 2030-ra nagyságrendileg 1000 robbanófeje lesz. Ez is egy döntő érv lehet a konfliktus elkerülése mellett.

Az amerikai-kínai kapcsolatok az éghajlatváltozásra is kihatnak, hiszen ez a két nagyhatalom bocsátja ki a legtöbb káros anyagot. Ennek kezelése pedig az Egyesült Államok és Kína kooperációja nélkül aligha képzelhető el hatékony módon. Emellett pedig másik döntő érv lehetne a Biden-adminisztráció számára a Kínával való kooperáció mellett, hogy a kooperatív amerikai-kínai viszony hiányában

Az előző adminisztráció alatt Tajvan kérdése tovább élezte az ellentéteket az Egyesült Államok és Kína között. Az Egyesült Államok elismerte a Kínai Népköztársaságot még 1979-ben, mint Kína egyetlen törvényes kormányát, viszont Tajvan kérdése a mai napig nincs tisztázva. Az USA informális úton létesített kapcsolatot Tajvannal. Kína elfogadja az önálló Tajvant, viszont a problémát az jelenti, hogy az Egyesült Államok nem zárta ki a jövőben Tajvan és Kína békés egyesülésének lehetőségét. Ennek megfelelően az Egyesült Államok szem előtt tartja Tajvan elemi érdekeit, amelyet Kína nem néz jó szemmel, ez pedig ezen a területen is elvezet egy konfrontatív viszonyhoz.

A 2020. november 3-i győzelem után Bidennel szemben elvárásként fogalmazódott meg a nemzetközi feszültségek csökkentése. Ennek viszont épp az ellenkezője történt meg: Folytatta elődjéhez hasonlóan Kínával szemben az agresszív hangnemet, – itt érdekes megjegyezni, hogy korábban Trumpot vádolták azzal, hogy gyűlöletet szítana –, amely szította a gyűlöletet Kínán belül az amerikaiak ellen, ráadásul ez a konfrontatív politika akadályt jelent a globális problémák hatékony kezelésében (világjárvány, éghajlatváltozás), hiszen a problémák megoldásában a két nagyhatalom együttműködése lenne célravezető.

hiszen a konfrontatív viszony továbbra is fennáll a két nagyhatalom között, sőt az előző vezetés alatt hozott Kínát szankcionáló intézkedéseket Biden, egy éves regnálása óta sem vonta vissza. Bidenről akkor derült ki, hogy ugyanúgy protekcionista, mint elődje, mikor meghirdette „Buy America” programját. Annak ellenére, hogy Biden a kampányban úgy fogalmazott, hogy a Trump által kiszabott vámok súlyos terhet rónak az amerikai állampolgárokra, elnöksége eddigi szakaszában a legtöbb vámkorlátozást fenntartotta, de volt, amelyeket ki is terjesztett elődjéhez képest.

Latin-Amerika: folytatódik az ellenséges viszony

A latin-amerikai országokkal a Trump-adminisztráció finoman szólva sem ápolt jószomszédi viszonyt, amelyet többnyire a bevándorlás kérdése fűtött. Ez a Biden-adminisztráció alatt sem változott mind a mai napig. Kubával kapcsolatban az Obama-féle nyitást követően Trump szigorúbb szankciókat vezetett be, ezzel véget vetve a sziget felé való nyitásnak, éppen mikor a kubai társadalmat dinamikusan érintették a koronavírus-járvány hatásai. Biden Kubával szemben tartja továbbra is Trump szankcióit.

Haitiben tavaly júliusban meggyilkolták az elnököt és azóta zavargások vannak az országban, amely egy menekülthullámmal párosult az Egyesült Államok felé.

Ha pedig jobban szemügyre vesszük a határvédelmi adatokat azt láthatjuk, hogy Biden gyorsabb ütemben toloncolja ki a menekülteket, mint elődje. Biden ezen felül folytatta Trump gazdasági jellegű szankcióit a latin-amerikai országokkal szemben.

Oroszország és az EU: fokozódó konfliktus Putyinnal, nézeteltérések az Unióval

Biden a választási kampányban ígéretet tett arra, hogy az ukrán helyzetet megválasztása esetén kielégítően fogják kezelni. Ennek ellenére Biden tavaly év vége környékére egy eszkalálódó konfliktusban találta magát Oroszországgal szemben Ukrajna miatt. Még a mai napig is fenyeget annak a veszélye, hogy katonai konfliktus kerekedik a dologból, habár több európai vezető politikus is tárgyal vagy már éppen tárgyalt Putyinnal – mint a magyar miniszterelnök Orbán Viktor. Az oroszokkal való konfliktus azért is problémás, mert az USA és Oroszország a két legjobban felfegyverzett nukleáris hatalom.

Biden ráadásul nem ismerte el Putyin biztonsági aggályait. Biden kritikát kapott azzal a döntésével kapcsolatban is, hogy lehetőséget biztosított az oroszoknak az Ukrajnát kikerülő gázvezeték megépítésére Németországba. Ez több milliárd dolláros bevételkiesést fog jelenteni az Egyesült Államoknak, de az Északi Áramlat 2-vel kapcsolatban Lengyelország is nemtetszését fejezte ki. Elődjéhez képest tehát Ukrajna esetében Biden egy újabb frontot nyitott a nemzetközi térben Kína és a közel-keleti térség mellett.

A franciákkal való viszonyt illetően pedig Biden folytatta elődje politikáját: A Trump-adminisztráció alatt tett lépések Macront stratégiai autonómiára késztették, ami magában foglalta a nagyobb védelmi képességeket és az amerikai gazdasági és pénzügyi hegemónia megszüntetését. Ez a tendencia pedig Biden alatt nagyobb fokozatra kapcsolt, mit fűtött az amerikai-ausztrál tengeralattjáró-megállapodás ügyetlen kezelése. Ez a megállapodás azért lett volna fontos Franciaországnak, mert azon túl, hogy egy 66 milliárd dolláros szerződésről volt szó, ezzel akartak lendületet adni Macronnak a francia elnökválasztási kampányban.

Az Európai Unió a közelmúltban fogalmazott meg egy stratégiát, amely alapvetően arra irányul, hogy a csendes-és az indiai óceán térségében növelje a katonai jelenlétet Kínával szemben Indiával, Tajvannal, Japánnal és Ausztráliával karöltve. Ezzel a négy országgal nyitottak a kapcsolatok elmélyítése tekintetében is.

Koronavírus-járvány: botrányos vakcinadiplomácia

Biden éppen akkor lépett hivatalba, mikor az első koronavírus elleni vakcinákat engedélyezték. A „vakcinadiplomáciát” illetően sem könyvelhetőek el sikeresnek Biden lépései. A köztudatba beépült egy bizonyos „vakcina apartheid” kifejezés, amely a gazdag és szegény országok közti vakcinaelosztás katasztrofális egyenlőtlenségeire utal. Az USA és még számos nyugati ország fenntartották a vakcinák gyártására, forgalmazására való vállalati és szabadalmi monopóliumok neoliberális rendszerét. Ehelyett viszont sokkal hatékonyabb lenne, ha nonprofit alapon gyártanák és forgalmaznák a vakcinákat, hiszen egy globális közegészségügyi válságról van szó. 

De mivel ez a váltás nem történt meg, így a szegényebb országokba nem érkezett vakcina, vagy nem megfelelő mennyiségben, így ezekben az országokban a járvány tovább pusztított, ami termékeny táptalaját képezte az új mutációk kialakulásának. Biden csupán jelentős késéssel döntött a vakcinák szabadalmi mentességéről, amely késés így milliós áldozatokat követelt globális szinten. A WHO emellett bírálta Bident, amiért buzdított a harmadik emlékeztető oltás felvételére, hiszen rengetegen még a legelső oltást sem kapták meg. Ha ezt a számok szintjén nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy

habár időközben bejelentették, hogy mintegy 500 millió vakcinát ajándékoznak az alacsony és közepes jövedelmű országok számára.

Klímaváltozás: a kampányígéret ellenére sincs előrelépés

Biden úgy kezdte az elnökségét, hogy ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy a klímaváltozás és annak kezelése markánsabban fog megjelenni, mint elődjénél. Bident már több, mint egy éve beiktatták, de eredmények még nincsenek. Az elnököt bíztatták, hogy lépjen vissza a Párizsi Klímaegyezménybe.

Eredetileg vállalták volna 2030-ig az 50%-os kibocsátáscsökkentést. Glasgow-ban Biden beszédet is mondott, amelyben reflektált a kínai és orosz kudarcokra, viszont azt nem említette meg, hogy az egyfőre jutó kibocsátás az Egyesült Államokban a legmagasabb. A klímakonferencia alatt a Biden-adminisztráció magára haragította a klímaaktivistákat is azzal, hogy olaj-és gázbérleteket bocsátott árverésre: 730 ezer hektárt nyugatra és 80 ezer hektárt pedig a Mexikói-öbölbe.

Összegzés: csalódottság, a trumpi vonal folytatása

Összességében a Biden-adminisztráció nem váltotta be az előzetesen hozzáfűzött reményeket, az egy éves hivatali ideje alatt. Több területen folytatták a Trump-adminisztráció politikáját, habár a kommunikáció szintjén élesen szembehelyezték magukat az előző kurzussal. 

Biden Kínával, Latin-Amerikával és a közel-keleti térséggel kapcsolatos politikájában nem találunk a trump-i politikától eltérő elemeket, inkább annak folytatásáról beszélhetünk néhol eltérő intenzitással. Ugyanakkor Biden próbált fókuszálni és megoldást találni a klímaváltozás kérdésére és a koronavírus járvány hatásaira, viszont az a megtett lépésekből is jól látszik, hogy

Ez nagyon kitűnik a botrányos afganisztáni kivonulás esetében is. 

Biden azon felül, hogy folytatta Trump politikáit, bővítette a konfliktusok körét az Ukrán helyzettel, így egyidejűleg az Egyesült Államok több nagyhatalommal is konfrontatív viszonyban áll: Oroszország, Kína, Irán, latin-amerikai országok. 

Biden a retorika szintjén elhatárolódott elődje lépéseitől, de a gyakorlatban követi Trumpot több területen (bevándorláspolitika, külpolitika, kereskedelempolitika). Az amerikai mainstream lapok nem hiába kritizálják élesen Bident, hiszen azt várták volna el tőle, hogy visszatér az Obama-féle progresszióhoz, gyökeresen szakítva Trump politikájával, ehhez képest pedig éppen az ellenkezőjét látják. 

Biden elnökségének eddigi megítélését pedig tovább rontják az amerikai gazdaság belső krízisei: a koronavírus-járvány elszabadult az országban, az infláció négy évtizedes csúcson áll, ez pedig a béremeléseket felemészti, a határon pedig tovább nő az erőszakos bűncselekmények száma. 

Mindezek tudatában nincs mit csodálkozni azon, hogy több amerikai közvéleménykutató cég szerint is Joe Biden népszerűsége az egy éves elnökségét követően történelmi mélyponton van. Azzal, hogy Biden Trump politikáját számos területen követi, ismét kirajzolódik a Demokrata Párt és az amerikai baloldal válsága: Az amerikai baloldalon nincsenek önálló, innovatív ötletek, amelyekre sikert tudnának alapozni és ezek mögé megfelelő társadalmi bázist állítani.  

Ezek a tendenciák pedig a Demokrata Párt számára baljós képet festenek az amerikai félidős választások közeledtével, másik oldalról tekintve viszont ez egyben lehetőséget jelent az amerikai jobboldal számára, hogy újraszervezzék magukat.

Borítókép: MTI/AP/Susan Walsh