Egy magyar, aki előre látta a közgazdaságtan válságát

A globális pénzügyi válság egyértelműen rávilágított a közgazdasági főáram hiányosságaira, és az ilyenkor elkerülhetetlen utóvédharcok ellenére ma már jellemzően nem az a kérdés, hogy szükség van-e a megújulásra, hanem az, hogy milyenre. A közgazdaságtan újraalapozásának komplex kérdését sokan elemezték már (Luthert követve 2017 decemberében 33 tézis került ki a London School of Economics bejáratára, amivel kapcsolatban lásd például Virág Barnabás írását), de mivel az átalakulás időigényes, azt, hogy pontosan milyen lesz az új közgazdasági konszenzus, egyelőre még nem lehet pontosan megmondani.

A mostani kritikát sokan egyfajta friss fuvallatként érzékelik a neoklasszikus gondolkodás uralta és ezért dogmatikussá vált közgazdasági gondolkodás dohos levegőjében. A jelenlegi mainstreammel kapcsolatos kétségek ugyanakkor – bár talán most lettek megkerülhetetlenek, – nem az utóbbi években jelentek meg. Kritikus hangok már jó ideje hallhatók, amelyek egyikére a magyar közgazdász-társadalom is büszke lehet. Káldor Miklós – akinek arcvonásai, ha máshonnan nem, a Corvinus Egyetem új épületének második emeletén elhelyezett képről sok közgazdász-hallgatónak ismerősek lehetnek – 1908-ban született Budapesten, Cambridge-ben lett világhírű közgazdász és Keynes munkatársa, 1972-ben pedig írt egy nagyívű esszét, amelynek a sokatmondó „Az egyensúlyi közgazdaságtan alkalmatlansága” címet adta.

Káldor gondolatai sok tekintetben rímelnek a mai kritikákra, figyelembe véve természetesen, hogy a mai mainstream közgazdaságtan nem ugyanaz, mint amit Káldor az 1970-es évek elején főáramnak tartott. Íme néhány gondolat a csaknem öt évtizede az Economic Journalban megjelent írásból (illetve az esetleges kapcsolódások a fent említett, tavaly megjelent 33 tézishez):

„ (…) meddő és alkalmatlan az uralkodó értékelmélet – amit röviden ’egyensúlyi közgazdaságtannak’ nevezek – mind a gazdasági erők működési módjával foglalkozó gondolati apparátusként, mind a gazdasági változások hatásaival kapcsolatos, nem maguktól értetődő előrejelzések eszközeként, legyenek azok akár a politikai cselekvés, akár más okok következményei.”

„(…) Annak a folyamatnak az értelmében, ahogy egy (Kornai kifejezésével élve) ’gondolatkísérletet’ fokozatosan tudományos elméletté – más szóval a megfigyelhető jelenségekhez közvetlenül kapcsolódó tételek csoportjává – alakítunk át, az elméleti közgazdaságtan fejlődése folyamatosan visszafelé, s nem előre haladt: úgy látszik, a hajó manapság sokkal távolabb van a partoktól, mint ahogy elindítói azt a XIX. században vélték.”

„A legújabb elméleti modellek (…) sokkal alapvetőbb engedményeket követelnek meg alkalmazhatóságukhoz, mint ahogy azt az eredeti walrasi modellben feltételezték. Az ’állványzat’ sokszor ígért eltávolításának – más szóval az irreális alapfeltevések gyengítésének – folyamata még nem kezdődött meg. Az állványzat valójában az elmélet minden egyes újrafogalmazásával erősebb és átláthatatlanabb lesz, és egyre bizonytalanabb, hogy szilárd építmény áll-e mögötte.”

• Lásd ezzel kapcsolatban a 33 tézisben: „Aggodalommal tölt el minket, hogy a közgazdaságtan a lehetőségeihez képest sokkal kevesebbet tesz azért, hogy olyan tudományosan megalapozott információkkal szolgáljon, amelyek elősegíthetnék ezen problémák megoldását.”

„(…) az ’egyensúlyi közgazdaságtan’ által kialakított gondolkodási szokások nagy vonzereje a közgazdaságtan mint tudomány fejlődésének egyik fő gátjává vált – a ’tudomány’ szóval olyan tételek együttesét jelölöm, amelyek empirikusan (megfigyelésekből) nyert feltevéseken nyugszanak, és amelyek mind a feltevések, mind a következtetések oldalán verifikálásra alkalmas hipotéziseket tartalmaznak.”

• Lásd ezzel kapcsolatban a 33 tézisben: „A közgazdaságtanon belül nemkívánatos intellektuális monopólium alakult ki; a közgazdaságtan általánosan elfogadott irányzata képtelenné vált az önkorrekcióra; a közgazdaságtudományon belül a vita elhalt.”

„(…) a többi tudományos elmélettől eltérően, ahol az alapfelvetéseket azoknak a jelenségeknek a közvetlen megfigyelése alapján választják ki, amelyek viselkedése az elmélet tárgyát képezi, a közgazdasági elmélet alapfeltevései vagy igazolhatatlanok – például, hogy a termelők profitjukat, illetve a fogyasztók a hasznukat ’maximalizálják’ -, vagy egyenesen ellentmondanak a megfigyelésnek – például a tökéletes verseny, a tökéletes oszthatóság, a lineárisan homogén és folytonosan differenciálható termelési függvények, a teljesen személytelen piaci kapcsolatok, az árak kizárólagos szerepe az információáramlásban, valamint a számunkra lényeges árak tökéletes ismerete az összes szereplő által és a tökéletes előrelátás.”

• Lásd ezzel kapcsolatban a 33 tézisben: „A mainstream közgazdaságtannak az emberi viselkedés szélesebb körű megértésére van szüksége.”

„Az akadémikus közgazdászok nagy többsége általában magának értetődőnek tekinti, hogy a gazdaság mindig az egyensúly állapotához közelít, vagy annak közelében van (…) – ezek mind olyan állítások, amelyek érvényességét a tisztán matematikai közgazdászok csakis nyilvánvalóan irreális feltevések alapján bizonyították be, vagyis nem pusztán ’elvontak’, hanem közvetlenül ellentmondanak a tapasztalatnak.”

„(…) a statisztikák gondos gyűjtögetése és vizsgálata, valamint a statisztikai következtetések kifinomult módszereinek a fejlődése nem pótolhatja a valódi gazdasági működés gyökeres megértésének hiányát.”

• Lásd ezzel kapcsolatban a 33 tézisben: „A statisztikára és a kvantitatív modellekre való túlzott összpontosítás elvakíthatja a közgazdászokat más gondolkodásmódok iránt.”

„(…) a közgazdasági elmélet eltévedt. Véleményem szerint ez akkor történt meg, amikor az értékelmélet vette át a központi helyet, ami azt jelentette, hogy a piacok kreatív funkcióinak kizárásával allokációs funkcióira – mint a gazdasági változásokra ható impulzusok továbbításainak eszközeire – összpontosult a figyelem.”

• Lásd ezzel kapcsolatban a 33 tézisben: „Az innováció nem valami, a gazdaságon kívülálló dolog, hanem a gazdasági tevékenység elválaszthatatlan része.”

Káldor, akit saját elmondása szerint az „önmagukért való elvont rendszerek iránti alapvető bizalmatlanság” jellemzett és aki szerint „az elméleti elemzés eszközeit a megvilágítani szándékolt gyakorlati problémákhoz kell hozzáigazítani” egy másik művében – Egy közgazda visszaemlékezései – a fenti gondolatokat az alábbiakkal erősítette meg:

„Az 1970-es és 1980-as évek tanulsága – véleményem szerint – ellentmond a megváltást a szabad piacban kereső szellemi irányzatoknak. Látható, hogy a piaci erőkön alapuló eszközök… nagyon lassan hatnak, s így a rájuk való támaszkodás szükségtelen (és hosszú távon elviselhetetlen) nehézségeket okoz. Ha a főként magánvállalkozáson alapuló piacgazdaság fenn akar maradni (minthogy a kellemetlenebb lehetőségeket elkerülendő, fenn is kell maradnia), akkor a világnak… több tervezésre és szabályozásra van szüksége, nem pedig kevesebbre.”

Bizonyára sok minden megváltozott 1972 óta, de Káldor gondolatai ma is meglepően aktuálisak – amire talán meggyőződéstől függetlenül büszke lehet a magyar közgazdász szakma egésze.
 

A közgazdaságtan reformációjának szándékáról itt számoltunk be, az új közgazdasági gondolkodás és a magyar gazdaságpolitika kapcsolatát pedig itt elemeztük.