Minden, ami a szellem ellenében működik, halálos

Mostanában Thomas Bernhard Kioltás című regényét olvasom. Valamikor már olvastam, a megjelenése idején, húsz évvel ezelőtt. Bernhardról nem könnyű megfeledkezni, és amióta a Fagy című első regényével találkoztam, nem is feledkeztem meg róla sosem. Alkat dolga, de akit megtalál ez a hang, azt valószínűleg soha nem fogja elereszteni. Éjszakánként olvasom, néhány oldalt haladok csak vele, de ennél több nem is javallott Bernhardból egy szuszra. Monomániás, ismétlődésekre épülő, végtelen mondataival hamar beszippant,

Mert Bernhard valójában nem is ír, hanem zenél. A jobban sikerült magyar fordításokon át is jön ez a zenélés, a kevésbé sikerülteken sajnos kevésbé jön át. A Fagy című első regényét (és aztán még ezt-azt) Tandori Dezső fordította, és Tandori zsenialitása képes volt megragadni ezt a zenei réteget. Hiába, ő egyúttal nagy költő is volt. És mások – Adamik Lajos, Szijj Ferenc, Halasi Zoltán vagy Györffy Miklós – is képesek voltak Bernhard magas szintű magyarítására. 

A megállapításnak van alapja, ugyanis Bernhard szinte minden könyvében nagy hangsúllyal bukkan fel elsősorban Ausztria gyalázása, de minden más is megkapja tőle a magáét. Gyalázásának első számú tárgya mégis mindvégig Ausztria volt, lett is ebből baja rendesen. Már-már rögeszmésen visszatérő eleme ennek a gyalázásnak Ausztria nemzeti­szocialista és katolikus múltja, gyakran ezek együttes emlegetésével. Bernhardnak mély meggyőződése volt, hogy a náci mint olyan 1945 után egyáltalán nem tűnt el Ausztriából, nagyon is megmaradt, csak a háttérben, diszkrétebben, de ugyanolyan mérgező módon. Az efféle megállapítások könnyen tűnhetnek ideologikus maszlagnak, elfogult politikai aktivizmusnak, de Bernhardnál nem így van, ennél azért bonyolultabb nála az ügy. 

És persze ne feledkezzünk el arról se, hogy Bernhard művészi eszköztárában jelentős erőt képvisel a túlzás. Szinte folyton túloz, folyton túlbeszél mindent, de ezt azért teszi, hogy ebben a túlzásörvényben a lehető legközelebb jusson vizsgálandó tárgyához. 

Sosem felejtem el, hogy egyszer magam is tanúja voltam egy jelenetnek, amelyről már ott, a helyszínen is Bernhard jutott eszembe, mert e jelenet helyszíne Ausztria volt, az osztrák Alpok egyik kies városkája, nem is olyan messze Gmundentól, ahol az író élete utolsó éveit töltötte. Egy étteremben ültünk, ahol rajtunk kívül nem volt senki. Egyszer csak belépett egy család, apa, anya, három kisgyerek. Első ránézésre indiaiaknak vagy pakisztániaknak tűntek. Az apa odafáradt a pincérhez, és megkérdezte, hová ülhetnek le. A pincér azt válaszolta, hogy sajnálja, de nincs helyük. A férfi körbenézett a szinte üres helyiségben, elmosolyodott, és szótlanul kisétált az ajtón a családjával együtt. Ahogy ezt a jelenetet végignéztem, azonnal eszembe jutott Bernhard és az ő rögeszmésen hangoztatott tézisei Ausztria lelki mélyvilágáról.

A Kioltás Bernhard utolsó nagyregénye, egyesek szerint a fő műve. A regény hőse autóbalesetben elveszíti a szüleit és a bátyját, emiatt kénytelen hazatérni és végigcsinálni a temetéssel és az örökséggel járó hercehurcát. Kénytelensége abból fakad, hogy ő már sok évvel azelőtt elmenekült a családi fészekből – amely egy középkori várkastély az Alpokban –, mert képtelen volt elviselni a családját. Hazatér, de ebben a hazatérésben nincs sok köszönet. Mert azért tér haza, hogy felszámoljon, „kioltson” mindent. Hogy elajándékozzon mindent, és semmi ne maradjon a népes rokonságnak. Végtelen hosszúságú monológokban fejti ki e kioltási szándékának mélyebb rétegeit. Végső soron azért számol fel mindent, mert ez a minden szellemellenes, korlátolt, álszent és gonosz. Anyja például évtizedes szeretői viszonyt ápolt egy katolikus főpappal, őt magát pedig egész gyerekkorában ellenséges, szeretettelen légkör vette körül.

E tekintetben igazat kell adnunk neki. Ha még élne, el sem tudom képzelni, miféle gondolatai lennének erről a világról.

(Nyitókép forrása: Wikipedia)