Túl sokat gondolkozunk, túl keveset érzünk

Nyitókép és fotó: Molnár Miklós

„Amit legjobban csodálok az ön művészetében, az az egyetemesség. Egyetlen szót sem mond, mégis a világ megérti önt.” „Igaz. De az ön dicsősége még nagyobb. Az egész világ csodálja, annak ellenére, hogy nem értenek semmit abból, amit mond.” Ez a párbeszéd állítólag Albert Einstein és Charlie Chaplin első találkozásakor hangzott el, 1931-ben, a Nagyvárosi fények Los Angeles-i bemutatóján, amelyre a világ azóta is leghíresebb csavargója díszvendégül meghívta a világ azóta is leghíresebb tudósát. Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk, de egy biztos, ez a két különleges tehetségű ember innentől kezdve viszonylag sűrűn látogatta egymást. Barátságuk, aminek az elképzelt esszenciáját Olivier Dutaillis francia író sűrítette egyfelvonásos kamaradrámába, elsőre talán meglepőnek tetszhet, de ha arra gondolunk, hogy minden alkati különbözőség ellenére ugyanaz a cél: az emberiségnek a humánum jegyében való magától értetődő szolgálata vezérelte őket, már kevésbé tűnik különösnek. Ugyanígy amikor először olvastam, hogy a Rózsavölgyi Szalon bemutatójában Chaplint Pál András, Einsteint Epres Attila játssza majd, elcsodálkoztam, hogy aztán a színpadra lépésük után tíz perccel úgy érezzem, nem is választhatott volna jobban Ujj Mészáros Károly rendező. A viszonylag jól pergő kis előadásnak hasonló állócsillagai ők, mint ahogyan a két zseni volt az a film, illetve a tudomány egén, és hasonlóan összeköti őket a töretlen játék- és életkedv is. Na meg a kiváló humorérzék, ami az Einstein házvezetőnőjét, Helent alakító Nagy Dórának szintén sajátja. Hiába a 20. század összes ránk hagyott traumája, amikor együtt ülünk velük a tudós korhű dolgozószobájában, úgy érezzük, van még némi remény az emberiség megmenekülésére. Még akkor is, ha A diktátornak a darabban is idézett utolsó mondatai nemhogy nem vesztettek az érvényességükből, de aktuálisabbak, mint valaha. 

(Olivier Dutaillis: Albert és Charlie. Rendezte Ujj Mészáros Károly. Rózsavölgyi Szalon)