A Vlegyászán

Nyitókép: Shutterstock 

Ez a hatalmas, a legmagasabb pontján 1836 méteres hegygerinc régóta fogva tartja a képzeletemet. Régóta, legalább huszonöt éve. Akkoriban jártam arra először egy barátommal. Felvergődtünk valahogy Havasrogozig (már nem emlékszem, busszal vagy stoppal), onnan vágtunk neki a Vlegyászának. Nem tudtuk, mi vár ránk, honnan is tudtuk volna. Nem tudtuk, hogy a csúcs alatti turistaházban látunk utoljára embert, és aztán napokig majd senki mást. Három napig kóboroltunk az irdatlan erdőkben, itt-ott volt jelzett turistaút, de leginkább nem volt. Fenyvesekben és zúgó patakok partján aludtunk. Vagyis nem nagyon aludtunk, legalábbis én nem. Irigyeltem is a barátomat, hogy szinte azonnal el tudott aludni, miközben én álmatlanul hánykolódtam napkeltéig. Féltem, de talán nem is félelem volt ez csupán, inkább az érzékeim élesedtek ki annyira, hogy nem hagytak aludni. Az érzékeim és a képzeletem. Volt olyan, hogy megtermett pásztorkutyák csatangoltak a közelünkben. Éjszakára szabadon engedte őket a pásztor, hogy távol tartsák a birkanyájtól a medvéket. És volt olyan is, hogy a fenyvesből mintha medve csörtetését hallottam volna. És olyan is, hogy a sötétben órákon át a patak zúgását hallgattam.