Magyar zászló, leomló fal, animált nők és hard rock – ezek a skorpiók ismét odaszúrtak

Nyitókép: Böjtös Gábor

Valahogy úgy lehetett, ha az emlékezetem még nem csal, hogy a gyermekkoromban külföldről hazatérő családtag által hozott pólón lévő Saxon, de az akkoriban magnókazettáról hallgatott Scorpions legénysége már ebben az időben, a nyolcvanas években is idősnek számított.

Legalábbis az éppen felfedezett Guns N' Roses, Bon Jovi (New Jersey, baby!), a Manowar, vagy a kicsit később felfedezett Mekong Delta, Faith No More és társai mellett. Mégis volt valami olyan erő, energia a német csapatban, hogy tizenéves fejjel az ifjabb bandák ellenére is örömmel hallgattam őket. Épp ezért (is) akkora nagy szám, hogy miközben én már 50 felé tartok, a Scorpions zenészeinek átlagéletkora pedig 70, újra és újra visszatérnek hozzánk.

Újtestamentum

Ha engem kérdezel, akkor az Omega Testamentumnak köze nincs az Omegához. Mármint persze, Omega-dalok hangzanak el a koncertjen, miközben Debreczeni Ferenc üti a bőrt... de érted. Olyan ez, mint egy tribute band. Vagy szebb hasonlattal: mint egy Queen Freddy Mercury nélkül. Vagy egy The Doors – Jim Morrison nélkül. Jó hallani egy Gyöngyhajú lányt, egy Életfogytig rock and rollt, de ez attól még nem ugyanaz a zenekar és előadás. Ettől függetlenül a hangulatot megteremtette a banda, sőt az is nagyon szép volt, mikor Debreczeni arról beszélt, hogy 50 éves a kapcsolat a két zenekar között, de igazából ennyi.

A rövid előzenekari fellépést követő átrendezés alatt aztán felvételről záporoztak a klasszikusok. Mötley Crüe, Def Leppard, Billy Idol, Twisted Sisters – a kezdés előtt szinte intravénásan kaptuk a szükséges rock 'n' roll dózist, az indítás viszont olyan látványos és hangulatos volt a háttérelemekkel, fényekkel, valamint a 76 éves Klaus Meine bevonulásával, hogy szó szerint borzongtam, megkönnyezve azt az élményt, amely gyermekként/tinédzserként a koromnak és a szükséges technológia hiányának köszönhetően kimaradt az életemből. A slágerek és közismert számok pedig csak úgy záporoztak, miközben a Love At First Sting Tour 2024 esszenciáját természetesen a címadó, 40 éves album nyújtotta, nem kevés csemegével, hazai koncerten ritkán hallható nótával.

Ezek az öreg skorpiók nagyot szúrnak

A Coming Home-os indítást számos dal, gitár- és dobszóló, rockos pózerkedés követte, nem beszélve olyanokról, mint a I'm Leaving You, a Bad Boys Running Wild, a Send Me an Angel, a Wind of Change, a Big City Lights, a Still Loving You és a durva szexuális töltettel rendelkező Rock You Like a Hurricane.

Klaus nagypapásan mosolygott, ahogy Matthias Jabs, de mindenkiről elmondható, hogy miközben bejárják és uralják a színpad minden szegletét, lerí róluk a zene, a műfaj és a közönség szeretete. A legfiatalabb, 60 éves, göteborgi Mikkey Dee pedig csak úgy püföli a bőrt rendíthetetlenül – szinte már várnám, hogy az At the Gates vonuljon fel mellé a színpadra.

De egyébként is. Hard rock ide vagy oda, a rockpapák úgy nyomják, hogy néha a balladák ellenére könnyedén, erőlködés nélkül mozdulnak át kőkemény metalba. Akár négyen is, gitárral felszerelkezve állnak a színpadon (a Coast to Coast zseniális volt), az pedig gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a Rammsteinnak is volt honnan tanulnia a menetelős tempót és a feszes, kőkemény gitárriffelést. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy átlagosan hetven felett milyen energiák vannak ezekben az emberekben. E mellé jön a panoráma – akár magyar trikolórral a kivetítőn –, a megborzongató Wind of Change-nél a leomló fal látványával, mely olyan sokakat választott el egymástól. De gyakoriak a vonzó idomokkal ellátott, animált táncoslányok – amiben persze eleve ott a rock 'n' roll életérzés esszenciája –, speciális fények és háttérelemek, sőt Klaus a magyar zászlóba is örömmel beburkolja magát.

Hazatérés

Persze, azért akadtak kisebb hibák, emellett a közönség énekeltetése is sok volt, ami természetesen a hangulat megteremtésén felül az énekes válláról veszi le a felelősséget. Nem beszélve arról, hogy Klaus Meine kicsit már nagypapásan nyomja, nem egy Pavarotti, de nem is egy Hansi Kürsch (Blind Guardian és Demons & Wizards) – amely teljesen rendben van. De ahogyan például Kai Hansen (Halloween és Gamma Ray) is a különleges hangfekvése és stílusa miatt lett egy alműfajban igazán sikeres, úgy a Scorpions frontemberét is úgy szeretjük, ahogy van.

Mi pedig nemcsak Klaust szerettük és szeretjük, de az egész zenekart is, a slágerekkel, a húzósabb nótákkal és a koncert minden minden egyes elemével együtt. Tényleg átfutott rajtam egy különleges érzés, mikor a Coming Home-mal színpadra lépett a zenekar, beindultak az animációk és a fények, mert egyfelől nem tudhatjuk, melyik koncert az utolsó, másfelől meg számomra ez egy évtizedeket csúszott élmény volt. Egy olyan pótlás, aminek már nagyon ideje volt, azt tekintve, hogy az első komolyabb koncertélményem (Guns, Soundgarden és Faith No More) óta egészen pontosan 32 év és 1 hónap telt el, ami nem kevés idő.

Élmény volt, méghozzá nem is akármilyen.