Addig zsugorodik Brüsszel stratégiai holdudvara, amíg el nem tűnik

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
 

Nem sokkal azután, hogy a nyugat-afrikai Nigeri Köztársaságban egy katonai hatalomátvétel keretében a puccsisták megfosztották a fejlett világ által demokratikusan megválasztottnak tekintett Mohamed Bazoum elnöktől a hatalmat, hamar világossá vált, hogy a térség kiszolgáltatottsága – a Maliban, illetve Burkina Fasóban szintén lezajlott puccsesemények tükrében – 

Hogy e vészjósló kijelentés mennyire nem a képzelet szüleménye, azt hűen érzékeltetik azok a nigeri folyamatokkal összefüggésben elhangzott politikusi nyilatkozatok és cselekedetek, melyek többségéből egyértelműen kiderül, az elmúlt napok történései túlmutatnak a Száhel-övezetet érintő kihívásokon. Példának okáért az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) amellett, hogy elítélte magát a katonai beavatkozást, hangsúlyozta a rend mielőbbi helyreállításának fontosságát Nigerben főképp annak érdekében, hogy a lakosság kiemelt védelmet élvezhessen, s hogy a humanitárius segítségnyújtás biztosításának hiánya ne idézzen elő átfogó társadalmi következményeket. 

Mindezzel összhangban a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter is jelezte, hogy a magyar kormány is határozottan kiáll a demokratikusan megválasztott nigeri elnök mellett és támogatja a hivatalába történő visszatérését, hiszen „Afrika biztonsága, azon belül a Száheli-övezet biztonsága szorosan összefügg az európai biztonsággal”. De hasonló aggodalommal nyilatkozott az amerikai külügyminiszter, Antony Blinken; Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője; valamint Emmanuel Macron francia államfő is, akik egyaránt aláhúzták: 

amelynek legfőbb célja a humanitárius segélyek további szavatolása.

Adódik a kérdés, hogy az eleve egy háborúval és az abból fakadó válságokkal küszködő Európa számára miért tűnik kulcsfontosságú szempontnak az, hogy az éhség-övezetnek nevezett afrikai térségben lévő országok politikai stabilitása mennyire tűnik hosszú távúnak, illetve, hogy az ott kibontakozó irreguláris folyamatoknak milyen azonnali hatásaik lehetnek az ott élők mobilitására. 

Amennyiben a nyugat-afrikai térségből Európa irányába megindulókról készült számadatokat szemügyre vesszük, az elmúlt évek során egyértelműen kirajzolódik a migrációs nyomás növekedésének tendenciája. Az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, ismertebb nevén a Frontex kalkulációi szerint a 2015 és 2017 között lekövetett nyugat-afrikai migrációs vonalon 2018-ra megháromszorozódott (!) az átkelések száma, majd e növekmény 2019-ben és 2020-ban is tovább duzzadt. Fontos kiemelni, hogy e migrációs minta annak ellenére tudott drasztikus méreteket ölteni, hogy számos, az útvonal végén található észak-afrikai ország egy, az európai határvédelmi eljárásoktól és humanitárius megfontolásoktól nagymértékben eltérő megközelítést alkalmaz. Mi több, az afrikai bevándorlók szemszögéből kifejezetten érthetővé válik ennek az útvonalnak a „közkedveltsége”, tekintettel arra, hogy 

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az Európát érintő afrikai migráció kérdése egyáltalán nem új keletű. Azonban lévén, hogy illegális migrációról van szó, az azzal való megfelelő megküzdés mindig is komoly próbatételnek számított a brüsszeli bürokraták körében. Emlékezetes, hogy Orbán Viktor már a 2015-ös tusnádfürdői beszédében óva intette nemcsak a magyarokat, hanem az egész kontinenst attól, hogy az akkori közel-keleti migrációs hullám árnyékában feledésbe merüljön a valódi, és egyben kezelhetetlen tömegeknek átkelési lehetőséget biztosító afrikai migráció kérdése. Mint azt a kormányfő akkor elmondta, „az újkori népvándorlás politikai folyamatok következménye […] az igazán komoly fenyegetés, nem a háborús övezetekből érkezik, hanem Afrika mélységeiből. A jövő nem távolba néző verseny, hanem sokkal inkább a múlt megismerésének versenye. Az győz, aki mélyebben érti meg a múltat, és abból bátrabban, gyorsabban vonja le következtetéseket”.

Fontolóra véve Orbán több mint nyolc évvel ezelőtti szavait, mindenen jel arra enged következtetni, hogy az elmúlt hónapokban és években az európai elit nem volt képes maradéktalanul megnyerni a „múlt megismerésének versenyét” az egyébként Brüsszellel együttműködési hajlandóságot mutató nyugat-afrikai országok terén. 

Ugyanis ami a migráció Európán kívüli hatékony kezelésmódját illeti – túl Mali és Burkina Faso példáján –,

Ráadásul, ha valaki azt gondolná, e brüsszeli bénultság csak az afrikai országok kapcsán tud ad hoc módon jelentkezni, annak érdemes felidézni Ankara státuszának felértékelődését az évek alatt, miután az európai establishment csak a törökökkel kötött migrációs megállapodás után tudott politikai értelemben valamelyest fellélegezni a kontrollálatlan bevándorlás okozta átfogó sokkhullámokbó

Természetesen nagy kérdés, hogy az elkövetkezendő hetekben lesz-e pozitív irányú elmozdulás a Nigeri Köztársaságban, és hogy képes lesz-e a nemzetközi közösség akkora nyomást gyakorolni az Amadou Abdramane ezredes által vezetett puccsistákra, hogy az alkotmányos rend helyreállítása érdekében valamilyen átmeneti folyamatnak köszönhetően kompromisszum születhessen. E forgatókönyv bekövetkeztének valószínűsége bár egyelőre csekély, de nem teljesen kizárt – legalábbis ez derült ki a francia külügyminiszter, Catherina Colonna szavaiból, aki a puccs kibontakozásakor szándékoltan egy „be nem fejezett kísérletként” kommentálta az eseményeket. 

Függetlenül ugyanakkor a rövid távú következményektől, európai szemszögből immár megint csak elkerülhetetlennek tűnik arról a jelenségről beszélni, miszerint kontinensünk egy újabb olyan kihívással lesz kénytelen szembesülni, amelynek veszélyével összefüggésben a magyar kormányfő már nem egyszer, idő előtt figyelmeztetett. 

Nyitókép: a nigeri puccsisták tévés bejelentkezése (videórészlet)