A konfliktusos politika is tud sikert hozni

"(...)

A közösségi média megjelenése alapvetően megváltoztatta a sajtónak azt a politika közvetítési és értelmezési monopóliumát, mely korábban megvolt, és minden egyes technológiai ugrásnál megmaradt. Ez a politikusokat is lépéskényszerbe hozta, mert rájöttek, hogy saját közösségimédia-felületekkel nincs szükség közvetítő közegre ahhoz, hogy az üzenetük eljusson a választópolgárokhoz, hiszen direkt módon tudnak velük kommunikálni.

A sajtónak is tudomásul kell vennie, hogy ezért a szerepe, jelentősége, értelmezési képessége ma gyengébb, mint korábban volt. A sajtó ezt az egész nyugati világban felismeri, és megpróbál reagálni a helyzetre. Az ellenreakciónak pedig egyelőre szinte csupán egy válfaját látjuk: az adott sajtótermék egy jól azonosítható saját politikai karaktert épít föl magának. Tehát az a megközelítés, ami a ’70-es, ’80-as, ’90-es években a nyugat-európai mértékadó sajtótermékeket jellemezte a BBC-től kezdve a FAZ-on át a New York Timesig, mára eltűnt. A mértéktartó, szeriőz, fair, minden oldal irányába nyitott, alapvetően semleges hangú közvetítő közeg szerep eltűnt, ahogy az a cél is, hogy az olvasó azért válasszon egy adott terméket, mert ott sok oldalt, sok nézőpontot, sok összefüggést lát.

A néhány évtizede létező semleges sajtó mára megszűnt, a sikeres sajtótermékek mindenhol a világon nagyon erős, jellemzően politikai brandek, melyek abból a kérdésfeltevésből élnek, hogy „Te, kedves olvasó, melyik oldalon állsz? Mert én veled vagyok!”. Ezt bizonyítja a Fox News sikere, majd utána a CNN ismételt sikere. Szerintem erre a politikusok jogosan reagálnak távolmaradással, vagyis hogy a sajtónak tűnő politikai szereplőkkel nem vitatkoznak.

Ez a változás kitermeli azokat a niche projekteket is, amelyek nem ilyenek, amelyek hosszabb cikkekkel, bonyolultabb összefüggésekkel, tudatosabb távolságtartással reagálnak erre a változásra. Ezek persze sosem lesznek a legolvasottabb termékek, a G7 sem lesz az. Az ilyen megközelítésnek pár évtizeddel ezelőtt a mainstream sajtóban lett volna a helye, de most már oda nem fér be, ahhoz másfajta megközelítés szükséges.

(...)

 A magyar politikában sokszor volt olyan időszak, amikor volt egy domináns kormánypárt és körülötte a széleken sok kicsi, szétszórt, külön és együtt is kormányzóképtelen politikai erő.

(...)

Ezek a pártok minden szempontból nagyon nagy távolságra állnak egymástól. Mivel sikertelenek voltak az elmúlt tizenkét évben, ennek feloldására kitaláltak egy technikai választ: az összefogást. De azt látjuk, hogy közös program, kormányzókészség meg minden más nélkül egyszerűen azzal az üzenettel elindulni, hogy ne az legyen, ami most van, és ez majd jó lesz „sok lúd disznót győz” alapon, elég sekélyes. A magyar politikában ezek a kezdeményezések éppen ezért eddig általában nem voltak sikeresek. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem lesznek azok, de a tapasztalataink nem ezt mutatják. Viszont az igaz, hogy nem kizárt, hogy ha ők egy listán indulnak, akkor a választás szorosabb eredménnyel zárul majd, mint az előző három. De mi ennek az ellenkezőjében bízunk.

Hadd hozzak egy konkrét példát: Orbán Viktor után a második legtöbb ideig Tisza Kálmán volt Magyarország miniszterelnöke. Ő is erős politikai karakter volt, vádolták is mindenféle csúnyasággal, generálisnak becézték, de a kormányzása a dualizmus felívelő korszakának kezdetét jelentette. A mögötte álló egységes kormánypárti frakciót mamelukoknak csúfolták. Az más kérdés, hogy ilyen mameluk volt például Mikszáth Kálmán is, és sok más kiváló ember, akik felismerték Tisza zsenialitását. Mikszáth írja, hogy velük szemben állt az egyik szélsőségtől a másik szélsőségig tartó koalíció, akiket ő habarékoknak nevezett, utalva arra, hogy szerencselovagok, bűnözők, félkegyelműek gyülekezetét alkották, akiket csak a Tiszával szembeni gyűlölet tartott össze. Mit mondjak, szépen eltelt a XIX. század anélkül, hogy akár összeállva, akár külön-külön ők sikert értek volna el. A mostani helyzettel való bármiféle egyezés persze csak a véletlen műve – ahogy a filmekben mondani szokták.

(...)

2010-ben válsághelyzet volt, és akkor a jobboldal kapott egy nagyon-nagyon erős felhatalmazást arra, hogy megmentse az országot, rendbe rakja a gazdaságot, és lezárja a rendszerváltoztatást. Ilyen értelemben is ezt szolgálja szimbolikusan az új Alaptörvény, amely 85-90 százalékban épít az előző alkotmány struktúrájára, miközben olyan pontokon volt erősebb beavatkozás, amelyek kifejezetten a választók igényéből következtek. Ilyen elem például a költségvetési gazdálkodás alkotmányos rendszerének újraszabása. Az ezek után felmerülő alkotmánymódosítási esetek mögött – említhetjük akár a migrációval összefüggő, akár az alkotmányos identitással összefüggő módosítást – ott áll a társadalmi többség támogatottsága, ami a legitimitás szükséges előfeltétele.

A nehezen és a könnyen módosítható alaptörvény mellett és ellen is lehet érvelni. Ha az alkotmány nehezen módosítható, akkor a világ állandó változását nem tudja lekövetni. Ha nincs esély arra a politikai konszenzusra, hogy meg tudják változtatni a szöveget, hozzá tudják igazítani a felmerülő kérdésekhez, ahogy ez például most Amerikában történik, akkor az alkotmányértelmezést végző szervek mozgástere és felelőssége nagyobb, mert ugyanazon alkotmányszöveg alapján pár évtizeden belül teljesen más társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok között kell állást foglalni.

Az a rendszer, amit mi választottunk, közelebb áll a magyar közjogi gondolkodáshoz. A könnyebben módosítható Alaptörvény lehetőséget ad arra, hogy az értelmezésben ne az alkotmánybírók, a rendes bíróság vagy az alkotmányértelmezést egyébként napi szinten végző szervezetek, hanem egy népszuverenitáson alapuló szervezet, a parlamenti többség kapjon nagyobb szerepet. Könnyebben követhetők a társadalmi változások a szöveg szintjén, s mindig ott van mögötte a demokratikus legitimáció. Ez így sokkal tisztább.

(...)

Ha megnézed, hogy az államadósság-finanszírozás területén mi történt az elmúlt 12 évben, akkor láthatod, hogy például lecseréltük a devizaadósságunk jelentős részét, amivel a külső kiszolgáltatottságunkat csökkentettük.

(...)

Az a gazdasági teljesítmény, amit elértünk, a befektetők és a hitelminősítők körében kreditet biztosított nekünk a finanszírozási szükségletünkhöz kapcsolódó feltételek javulásához, így az adósságfinanszírozásunk lényegesen olcsóbb lett. Ráadásul egyértelműen látszik, hogy a magyarok is bíznak Magyarországban, ma már nagyon jelentős részben a magyar lakosság finanszírozza a magyar államot – ennél nagyobb stabilitás pedig ezen a téren nincs.

Ha politikus módjára szeretnék válaszolni, azt mondanám, hogy a választók ezekhez a megállapodásokhoz 2014-ben és 2018-ban is adtak nekünk felhatalmazást, tehát erről a magyar társadalom demokratikus módon, jóváhagyólag döntött. Paks 2 esetében pedig látszik, hogy kiszolgáltatottság nincs, ahogy eladósodás sincs sem Oroszország, sem Kína felé. A nyugatról érkező nyomásgyakorlás ezekkel az ügyekkel kapcsolatban pedig nem magyar, hanem külföldi érdeket szolgál, így ezzel nem szabad foglalkozni. A konfliktus kódolt, és a probléma az, hogy Európa nem tudja, hogy mit kezdjen Oroszországgal és Kínával. Szerintem nekünk máshogy kellene hozzáállnunk ezekhez az országokhoz, mint másoknak, s még Európában is sokan gondolkodnak hasonlóan, de a politikai nyomásgyakorlás miatt ezt a kérdést nem lehet nyíltan megbeszélni.

(...)

Kölcsey ezt úgy fogalmazta meg, hogy haza és haladás. Széchenyi azt is mondja, hogy saját tengelye körül forgó Magyarország. Tehát mi semmi újat nem találtunk föl. Az a víziónk, hogy a saját országunk érdekeit képviseljük, magunk felelünk magunkért, nem várhatunk senkitől semmit, s az a célunk, hogy folyamatosan erősödjünk, de ne egy külső erő által, hanem saját felhajtóerőnkből."

A teljes interjút Szentkirályi Balázs, a G7 újságírója készítette Orbán Balázzsal, a Miniszterelnökség miniszterhelyettesével.