A magyar konzervatív hagyomány védelmében

„De vegyük a dolgot komolyan, – meglepő tény, melyet oly bámész ámulattal fogadnak a sablon-liberalismus előítéleteinek czafataiból kibontakozni még mindig nem tudók, azok, a kik még ma is ötven évvel hátra vannak: hogy az új nemzedék, persze nem a dombszögi casino püff-neki fiatalsága, hanem az intelligens, a tanúlt, művelt és gondolkodó, az európai eszmék áramlatában élő fiatal emberek zöme, – a kiknek száma, hála az égnek végre valahára szemmel láthatólag szaporodik nálunk is, – szembetűnően a conservativ eszmékhez szítt. És ez igér a conservativ iránynak biztos jövőt.”

(Asbóth János: Magyar conservativ politika)

Elöljáróban érdemes leszögezni, hogy a Körösényi-Mándi cikk megjelenése önmagában örvendetes. Úgy tűnik, végre egy olyan új gondolkodás indult el a hazai jobboldalon, amelyre talán a rendszerváltoztatás óta nem volt példa. A vita egyszerre szól a magyar konzervativizmus mibenlétéről, az értelmiség szerepéről, valamint annak a mindenkori politikumhoz fűződő viszonyáról. Nem lehet nem észrevenni, hogy a viták katalizátora annak a fiatal értelmiségi körnek az egyre markánsabbá váló közéleti szerepvállalása, amit Körösényi András és Mándi Tibor új jobboldali értelmiségnek hív. Úgy tűnik, ilyen léptékek mellett is igaz az, amit a jobboldalisággal egyébként közel sem vádolható Paul Feyerabend írt a tudományos paradigmákról: egy tudományos paradigma akkor fejlődik a leglátványosabban, ha más paradigmákkal szemben kell megmérettetnie önmagát. Azzal tehát, hogy egyfajta egészséges verseny alakult ki a hazai konzervatív körök között, már önmagában gazdagabb lett a hazai konzervatív gondolkodás. Továbbá, a jelen írásban szemléltetőeszközként felhasznált cikk szerzőpárosa több olyan üdvözlendő megállapítást tesz, amelyek kimondása már önmagában pozitív fejlemény a hazai konzervativizmus számára.

A szóban forgó cikk az új jobboldali konzervativizmus azon felvetésével száll vitába, miszerint előbbi markánsabb kormánypártiság mellett a konzervativizmus gyökereihez való egyfajta visszatérést tart kívánatosnak és valósít meg. A szerzőpáros azonban minderre úgy kontráz, hogy az új jobboldal konzervativizmusa tulajdonképpen nem valódi konzervativizmus.

Körösényi és Mándi tételesen szemlézik azokat a pontokat, amelyekben ők a régi konzervatív értelmiség képviselőiként egyet tudnak érteni az új generáció tagjaival, majd kitérnek arra, hogy mely kérdésekben fedik részben egymást az álláspontok, végül tételesen felsorolják azt is, mi(k)ben nem értenek egyet egymással. Ez utóbbi felsorolás – a cikk saját logikája szerint – egyébként annak bizonyítása is, hogy miért nem tekintik valódi konzervativizmusnak az új jobboldal konzervativizmusát a szerzők. Ezen a ponton található a cikkben a legtöbb, konzervatív tekintélyre történő utalás is, tehát a bizonyítás alapvetően így, konkrét szövegrészletekre való hivatkozással történik.

Abba a vitába, amely azt hivatott eldönteni, milyen viszonyt kell ápolnia a konzervatív értelmiségnek a jelenlegi jobboldali kormánnyal, illetve hogy valódi konzervativizmus-e az új jobboldali értelmiség konzervativizmusa, jelen cikk keretében nem kívánunk beleszólni. Sokkal inkább egyfajta – rég várt – referenciapontként tekintünk a szerzőpáros cikkére, amely a konzervativizmus mibenlétét kívánja meghatározni.

Született ugyanis végre egy kiváló írás, amely viszont mintegy állatorvosi lóként azt is megmutatja, hogy miért gond az, amikor a hazai konzervatív gondolat nem azon fáradozik, hogy a szerencsétlen történelmi fejlődés eredményeként megszakadt hazai konzervatív hagyományokat újjáélessze, hanem a világszerte komoly hatást gyakorló angolszász konzervativizmust kéri számon a hazai viszonyokon.

A konzervatívoknak ugyanis nem kenyere az imperialista megközelítés, még akkor sem, ha ezt egy angolszász konzervatív megközelítés kapcsán használja valaki. Konzervativizmus ugyanis nem képzelhető el máshogy, csak nemzeti alapon, nemzeti hagyományok által övezve, nemzeti sajátosságok mentén.

Intellektuálisan tehát nem az az izgalmas, morálisan nem az a helyes, konzervatív nézőpontból nem az az üdvözlendő, ha az angolszász konzervatív világot kérjük számon hazánkon, hanem ha saját mércét állítunk. Lássuk, hogy miért!

A konzervativizmus definíciós problémái

Mielőtt azonban a konkrét pontokra részletesen rátérnénk, egy elméletibb jellegű problémával kell foglalkoznunk. Közelebbről azzal, lehet-e egzakt módon definiálni a konzervativizmust, vagy legalább megállapítani, hogy egy adott álláspont mennyiben számít konzervatívnak. A szerzőpáros ugyanis erre tesz kísérletet. Pusztán logikai szempontól érthető ez az eljárás, hiszen ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, vajon egy vélekedés illeszkedik-e egy adott nézetrendszerbe, számot kell vetnünk azzal, hogy milyen jelentéstartalommal bír az adott nézetrendszer. Ezzel azonban azt kockáztatjuk, hogy akaratlanul is doktrinerré, másképpen fogalmazva ideologikussá tesszük nézeteinket.

A modern, 20. századi történelmet nagyrészt meghatározó ideológiák megjelenése jellemzően a 19. századra tehető, s nagyrészt egybeesik azzal a folyamattal, amely a társadalomtudományokat (akkor még szellemtudományokat, amely kifejezés tágabb értelemmel bír, de amelyet a 20. század meglehetősen elkoptatott) igyekezett módszerükben minél inkább hasonlatossá tenni az úgynevezett természettudományokhoz. Ennek fontos eleme volt az az elvárás, amely szerint a társadalomtudományoknak a természettudományokhoz hasonló, egzakt definíciókkal kell dolgozniuk.

Ennek eredménye az, hogy a természettudományokra jellemző, úgynevezett dologias gondolkodás beépült a társadalomtudományok és a filozófia eszköztárába. Hiszen csak pontosan lehatárolt definíciókkal lehet vizsgálni a dolgok egymáshoz fűződő viszonyát. A társadalomtudományok fogalmai azonban korántsem definiálhatóak olyan könnyen, mint a természettudományos fogalmak, vagy még inkább a természettudomány tárgya, azaz a körülöttünk lévő fizikai világ.

Ha mégis egzakt definíciót akarunk adni olyan elvont eszmerendszernek, mint például a konzervativizmus, akaratlanul is az önkényesség csapdájába eshetünk. Önkényesen kell meghúznunk a határokat (lat. definire, azaz valaminek határokat állítani), tudnillik, hogy meddig tart az adott fogalom, s mi az, ahova már nem terjed ki. Ez az önkényesség azért problémás, mert ezen a ponton válhatnak egyes világnézeti attitűdük doktriner ideológiákká. Mint ahogy történt az a marxizmussal még a 19. században, majd a liberalizmussal a 20. század végére. A konzervativizmus volt az a világnézet, amely a legtovább ellent tudott állni ezeknek a kísérleteknek. Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy ellentétes vélemények is bőven megférnek a konzervativizmuson belül. Mindez akkor válik ideologikussá, ha megjelenik az igény arra, hogy ezek közül az ellentmondások közül csak az egyiket tartsuk meg kánonként, a másikat vessük el, kvázi eretnekségként.

Ezt a felvezetést azért írtuk le, mivel a szóban forgó cikk két szerzője arra tesz kísérletet, hogy definiálja a konzervativizmust. Teszik ezt annak érdekében, hogy megmutassák: az új jobboldali értelmiség egyes megközelítései nem férnek bele a konzervativizmus fogalmi keretei közé.

Hasonlóan kanonikus konzervatív szerzőktől könnyen lehet találni ellentétes irányú, mégis legitim módon idézhető szövegrészeket is. Persze az általunk idézett szövegrészek is legalább annyira önkényesek lesznek, azonban éppen ezzel kívánjuk bizonyítani, hogy ilyen módon vizsgálni egy személy vagy csoport konzervativizmusát nem célravezető.

„Angolszász-nehéz” konzervatív gondolkodás

Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy Körösényi András és Mándi Tibor cikke feltűnően gyakran hivatkozik fontos konzervatív tekintélyekre, például a brit Edmund Burke-re és a francia Alexis de Tocqueville-re, őket jelölik ki a konzervativizmus jelzőlámpáiként. Feltűnik még a német Carl Schmitt neve is, de inkább ellenpontként, mintsem útjelzőként. A hivatkozott szerzők névsora önmagában megvilágító erejű. Ha felütünk egy tetszőleges eszmetörténeti kézikönyvet, az ő nevük biztosan az elsők között jelennek, meg mint az emblematikus konzervatívok archetípusa.

Nem feledhetjük el azonban, hogy a két szerző hatása elsősorban az angolszász világban volt meghatározó, még ha Tocqueville maga francia származású is volt. Érdekesség továbbá, hogy a szerzők szerint a magyar kormánnyal és az azt támogató értelmiséggel elsősorban az egyesült államokbeli neokonzervativizmus rokonítható, amely szintén angolszász viszonyítási pont.

Arra a kérdésre, hogy miért ennyire „angolszász-nehéz” a magyar konzervatív értelmiség gondolkodása, a válasz leginkább a 20. század második felének magyar történelmében keresendő. A magyar konzervatív gondolkodás folytonossága megszakadt, vagy perifériára szorult a szocializmus éveiben, ezért a rendszerváltoztatás után a magyar konzervatív értelmiség jelentős része – jobb híján – az unipoláris világrendben hegemón hatalom, az Egyesült Államok konzervativizmusát tette magáévá.

Pedig létezik magyar hagyomány is, még ha annak gyökereit mélyebben kell keresni, mint a kézenfekvő angolszász világét. Mindezt azért fontos tudatosítanunk magunkban, mert ha a nyugati sztenderdek mentén akarjuk megmondani, hogy mi a konzervatív, a magyar politikai logika sosem fog megfelelni ezeknek az előtételezéseknek. Főleg akkor nem, ha ráadásul a konzervatív referenciapontok kiválasztása önkényes, miközben a magyar referenciapontok pedig teljes mértékben hiányoznak. Nem túl szívderítő kiindulópont a fair vizsgálódáshoz!

Ugyanis az a helyzet, hogy bőven van olyan magyar tekintélyes politikus vagy gondolkodó, akihez érdemes visszanyúlni. Csupán felületesen említve néhányat: a legtöbb kérdésben érdemes például forgatni Asbóth János, Teleki Pál, Dessewffy Aurél, Szekfű Gyula, Babits Mihály vagy Tisza Kálmán írásait, esszéit, felszólalásait.

Gondoljunk csak jelen írás mottójaként megjelölt szövegrész szerzőjére, Asbóth Jánosra, aki hasonló szempontok mentén kritizálta a liberalizmust, mint teszi azt a mai jobboldal. Így ír például:

„Nálunk inkább az első stádium [a liberalizmus válságának stádiumai – betoldás a szerzőktől] jelenségei maradtak az uralkodók, az álladalom reális érdekeinek feláldozása abstract theoriáknak és sentimentális szempontoknak.”

Elolvasva a fenti sorokat, könnyű ráismerni napjaink jelenségeire. Amit a Körösényi-Mándi szerzőpáros a progresszív liberalizmussal szemben megfogalmaz (lásd lentebb), arról ír itt Asbóth cirka 150 évvel ezelőtt. Olvasva e sorokat, joggal merülhet fel minden konzervatívban a kérdés, vajon akkor tényleg csak a kortárs progresszív liberalizmus hordozza ezeket az aggasztó jegyeket?

Tovább forgatva a magyar gondolkodók írásait, további kérdések is felvetődnek: Vajon szolgai behódolás volt-e Mikszáth Kálmán részéről Tisza Kálmán hosszú, sikeres, de kétségtelenül nem tökéletes kormányzásának támogatása? Vagy éppen ellenkezőleg, Mikszáth valami olyasmire érzett rá, amire minden magyar konzervatívnak illik ráéreznie?

„És ma őszintén, föltétlenül vallom magam Tisza Kálmán és pártja hívének.”

Előtte pedig:

„Azért a Tisza Kálmán politikája mégiscsak a magyar nemzet politikája, s ha vannak, akik nem tudnak vele haladni egy úton, azok nem tudnának a létező ellenzéknek egyikéhez sem csatlakozni, mert a magyar nemzet politikájának ellenzéket csak a magyar nemzet politikája képezhet.

Az egyenesen Tisza ellen “Nem Tisza Kálmán!” programmal megalakult habarékpárt pedig politikai svindlerek, erkölcsi halottak és nagyravágyó üresfejek zagyvaléka, nem pedig a magyar nemzet politikáját a magyar nemzet politikájával ellenőrző oppozíció.”

Soraiból kitűnik, hogy Mikszáth értékként kezelte a politikai stabilitást, amit bátran tekinthetünk a magyar konzervatív gondolkodás egyik fókuszpontjának.

Vagy a tipikusan magyar személyesszabadság-koncepció, amiről Babits is megemlékezik a magyar jellemről írott esszéjében:

„Ez a „magyar szabadság” lényege, ahogy évszázadokon át értették: hogy senki ne háborgasson! Hogy senki ki ne zavarhasson nyugalmamból, inerciámból, kényelmemből! My house is my castle, mint az angol mondja. Akinek alkotmányával éppen ezért a magyar alkotmány kezdettől fogva rokon is volt. A magyar alkotmány, a magyar szabadságszeretet lényege is egy szóba foglalható össze, a Zrínyi jelszavába: Ne bántsd a magyart! Minden nemzeti küzdelem nálunk tulajdonképpen csak védekezés az ős nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen. S bár egyrészt ezen alapul az európaias újítók ellen való felháborodás is, másrészt gyakran maguk az újítások, a nemzeti reformmozgalmak is épp a dacos kiütődésnek következményei.”

A szerzőpáros által ambivalens példaként értékelt Dessewffy Aurél pedig így vélekedik a parlamentarizmus és a szuverenitás összefüggéseiről:

„Minden kormánynak, minden törvényhozásnak szent kötelessége a kezelésére bizott nemzet boldogságát eszközleni. Tiszte tehát ez a magyar kormánynak is, tiszte a magyar törvényhozásnak, tiszte azoknak, kik a fenálló rendszernél fogva ezen törvényhozásnak részesei; de a módokra nézve, mellyek szerint ez a feladás megfejtendő, a törvényhozás teljesen szabad és független.”

Ezek sajátosan magyar ügyek, hiszen a mi történelmünk indokolja az ezekről való gondolkodást. Kétségkívül értékesek Burke és Tocqueville gondolatai, de ugyanilyen értékesek, ha nem értékesebbek számunkra a magyar szerzők, akik alapján megérthetjük a „létezés magyar minőségét”. Az előbbi két férfi a Brit Birodalomról, Franciaországról és az Egyesült Államokról írtak, hiszen erről volt tapasztalatuk. Amik ott történtek és amik ebből következnek – kétségtelen – ránk is hatással vannak. De nem szabad szem elől téveszteni, hogy mik a saját problémáink. Azok a problémák, amiket ők nem ismerhettek. Jelen írás nem egy eszmetörténeti összehasonító elemzés, de röviden hadd utaljunk arra, hogy ha csak még egy kultúrkört beemelünk ebbe az egyenletbe – például megkérdezzük a német konzervatívokat a germán egységről, a bismarcki jóléti állammodellről vagy a „Leitkultur” fogalmáról –, máris látszik, hogy mennyire más és más a konzervatív gondolat magja szerte a világon.

Közös pontok: a progresszív liberalizmust mindkét fél elutasítja

„A kortárs progresszív liberalizmus programja a határok (szimbolikus és valóságos) eltörlésének programja. A felvilágosodás racionalizmusát idéző ilyen radikalizmust nemcsak az új jobboldal utasítja el, de az a konzervativizmustól is messze áll.”

A Körösényi-Mándi szerzőpáros írásukban becsülettel végigveszik azokat a pontokat, amelyekben szerintük egyetértés van az újak, s a régiek között, mi az, amit utóbbiak csak részben tudnak elfogadni az újaktól, s melyek azok a pontok, ahol a gondolkodásbeli ellentétek áthidalhatatlanok a szerzők szerint.

Az alfejezet elején álló idézet természetesen a szóban forgó cikkből származik. Azért emeltük ki ilyen formában is, mert olyan viszonyítási pont a szerzők részéről, amely eleddig ilyen élesen még nem fogalmazódott meg a régi konzervatív értelmiség sorait olvasva. Már ez az örvendetes fejlemény is bizonyítja, mennyire üdvös és fontos a hazai konzervatív közvélemény eltérő ágai közötti párbeszéd.

Átfedések: cselekvő és nem cselekvő konzervativizmus

A Körösényi-Mándi szerzőpáros azokra a kérdésekre is kitér, amelyekkel csak részben tudnak egyetérteni az új jobboldali értelmiséggel. Az érvelést ezen ponton leginkább úgy lehet jellemezni, hogy a két oldal egyetért, de nem azonos okokból. A kérdés megértéséhez fontos tisztázni a szerzőpáros érveinek és gondolkodásának egyik olyan sarokpontját, amely talán a legnagyobb súllyal esik latba az összes közül: ez pedig a konzervativizmus viszonya a klasszikus liberalizmushoz.

A két szerző – helyesen és érthető módon – fogalmilag jól különválasztja a klasszikus liberalizmust és a modern, progresszív liberalizmus. Utóbbival kapcsolatban korábban már kifejtették markáns ellenérzéseiket, az előbbiről azonban úgy írnak, hogy az az európai gondolkodás szerves hagyománya, ezért a konzervatívok számára is mértékadó eszmerendszer, s mint ilyen, a szabadság minél szélesebb kiterjesztését hirdeti.

Amiben pedig részben egyet tudnak érteni az új jobboldali értelmiséggel, az az, amiért a klasszikus liberálisok is kritikával illeték a konzervatívokat, azaz a cselekvés és cselekvőképesség hiánya. A szerzők Friedrich Hayek egy esszéje kapcsán mutatják be azt, hogy miért, és hogyan tudják elfogadni az új jobboldali értelmiség által megfogalmazott kritikát. Ezentúl az USA neokonzervatív mozgalmát idézik elénk példaként, mint akik hasonló kritikával illeték az Egyesült Államok akkori kortárs értelmiségét.

Rövid kitérő: konzervatívok és liberálisok

Ezen a ponton érdemes tisztázni a klasszikus konzervativizmus és liberalizmus viszonyát. Szerencsénkre – nem meglepő módon Donald Trump elnöksége kapcsán – épp egy, a hazaihoz nagyon hasonló tartalmú és szerkezetű vita folyik az Egyesült Államok konzervatív körei között. A vita tárgya, hogy konzervatív jobboldaliként lehet-e támogatni Donald Trumpot vagy sem. Sajátos módon a Trump-ellenes konzervatív körök éppenúgy a klasszikus liberalizmus értékeire hivatkozva utasítják el az elnököt, mint teszik ezt a hazai konzervatívok a magyar kormánnyal. Ennek apropóján írt az ismert és elismert izraeli filozófus, Yoram Hazony egy tisztázó jellegű cikket a két eszmerendszer viszonyáról. A cikk megállapításait érdemes röviden ismertetni.

Hazony szerint a konzervativizmus és klasszikus liberalizmus között leginkább ismeretelméleti jellegű a különbség. A konzervatívok empiristák abban az értelemben, hogy a tapasztalati úton megszerzett tudást tekintik elsősorban érvényes tudásnak. Ez az elvont leírás a gyakorlatban azt jelenti, hogy a konzervatív gondolkodás számára az adott társadalmon belül kialakult szokások, hagyományok a társadalom tapasztalatainak összességeként az elsődleges viszonyítási pontot jelentik a gondolkodásban és a cselekvésben, s így a politikában is.

A klasszikus liberális gondolkodás, amely elsősorban John Locke-tól és Thomas Hobbestól indul, Hazony szerint eredendően racionalista. Azaz a gondolkodás és cselekvés szarokpontjai elvont axiómák, és azokból a dedukció módszerével levezetett elvek. Ebből két olyan klasszikus liberális sajátosság következik, amelyek markánsan megkülönböztetik azt a konzervativizmustól. Az egyik, hogy racionalista eszmerendszerként a liberalizmus jellegénél fogva univerzalista törekvésű, és bizonyos tekintetben egalitárius is. Hazony idézi erre vonatkozóan Locke-ot, aki szerint az ész az igazságot hozza el minden ember számára, akik természetüknél fogva egyformán szabadok és egyenlőek. Mivel a klasszikus liberalizmusban az észszerűség szabályai mindenütt egyformák, ezért a belőlük levezetett elvek is mindenütt egyforma cselekvést követelnek meg. A másik, hogy ezen sajátosság miatt a liberálisok nem tudják érdemben megindokolni az olyan, szervesen kialakult jelenségek létezését vagy társadalmi szükségességét, mint a család vagy a vallás. Hazony szerint ezért egy liberális számára fogalmilag elképzelhető egy eltérő kultúrájú ország (pl.: Irak) liberális demokráciává alakítása, vagy a szervezett bevándorlás támogatása, míg egy konzervatív számára ezek nem támogatható célok.

Hazony cikkének erőssége, hogy klasszikus liberális szerzőket is idéz annak bemutatására, miért is különbözik markánsan a konzervativizmus a klasszikus liberalizmustól. Egyik ilyen idézet Ludwig von Misestől származik, aki 1927-es, Liberalizmus című kötetében egy világméretű szuperállam megteremtésének fontosságát hangsúlyozta. De ugyanígy a Körösényi-Mándi szerzőpáros által is hivatkozott Hayek szintén a szuverén nemzetállamok eltörlése, illetve egy világméretű liberális nemzetközi rend megalkotása mellett érvel. Liberális nézőpontból ezek érthető felvetések, hiszen az észszerűség szabályai elméletben valóban egyformák mindenütt, de konzervatív nézőpontból a nemzetállamok és azok szuverenitása minden állam esetén olyan sajátos képződmény, amely egyrészt védendő érték, másrészt nem helyettesíthető elméleti konstrukciókból levezetett intézményi keretekkel.

Áthidalhatatlan ellentétek: népakarat, elitkritika, szuverenitás, konzervatív forradalom, politikai vezetés

I. A klasszikus liberalizmus elutasítása

A Hazony által idézett klasszikus liberális tekintélyek munkáit ismerve nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a liberalizmus klasszikus formájára is igazak azok a megállapítások, amelyek mentén a szerzők elutasítják a progresszív liberalizmust.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a felvetéshez, amely mentén a szerzőpáros markánsan akarja megkülönböztetni magát az új jobboldali értelmiségtől. Ez pedig az, hogy szerintük az új jobboldal klasszikus liberalizmust is elvető attitűdje per definitionem nem lehet konzervatív. Anthony Quinton A tökéletlenség politikája című, magyarul is megjelent művében azonban arra világít rá, hogy ez nem feltétlenül van így.

Quinton kiemeli, hogy Hobbes – és ez általában igaz a szerződéselméletekre is – társadalomképe szigorúan mechanisztikus szemléletű. Nála a társadalom atomizált egyének aggregátuma, akiket teljesen függetlenek az őket körülvevő társadalmi berendezkedéstől. Ezen a ponton válik fontossá Quinton nézete a tökéletlenség és konzervativizmus kapcsolatáról. Bár ő maga elismeri, hogy Hobbes tisztában volt az emberi természet tökéletlenségével, de úgy vélte, megtalálta a megoldást, amivel az megszüntethető. A természettudományos megismerési módszertan – Hobbes rendszerében – az egész világra alkalmazható, így az emberi természet hiányosságai kalkulálhatók, kezelhetők és kiküszöbölhetők.

További nehézség, hogy a szerződéselméletek a személyes célok elérésére és a tulajdon gyűjtésére redukálják a politikum végső értelmét. Ez egyfelől rendkívül erős leegyszerűsítés, másrészt az emberi természet sokszínűségének sajátos tagadása. Az ilyesfajta társadalommérnöki szemlélet pedig sokkal inkább sajátja a liberalizmusnak, de semmiképpen sem jellemzi a konzervativizmust. Nem csoda, hogy maga Edmund Burke is a „valaha megjelent egyik legrosszabb könyveknek” tartotta Locke értekezéseit a kormányzatról. (Burke ezen megállapítását Richard Bourke idézi Empire and Revolution című kötetében.)

Így például a szerződéselmélet kiindulópontját jelentő pozitív vagy negatív színben feltűnő természeti állapot inkább a sajátos, múltba helyezett utópia (a szó eredeti értelmében, azaz mint „sehol-hely”), s mint ilyen, alapvetően idegen a konzervatív gondolkodástól.

Ennek ellenére Körösényi András és Mándi Tibor szerint a klasszikus liberalizmus elutasítása kizárólag a liberalizmus előtti állapothoz való visszatérést jelenti az új jobboldal részéről. Ha ez így lenne, akkor liberalizmus nélkül nem is létezhetne konzervativizmus. Egyáltalán nem mond ellent ugyanis a konzervatív értékeknek a klasszikus liberalizmus racionalizmusának és univerzalizmusának az elutasítása. Sőt, végiggondolva a fentieket, lehet ugyan hagyományként tekinteni a klasszikus liberalizmusra, de a liberalizmus fenti aspektusait konzervatívként nehéz magunkénak vallani.

II. Elitizmus vs. populizmus

A Körösényi-Mándi szerzőpáros ugyancsak áthidalhatatlan ellentétként jelöli meg a népakaratra történő új jobboldali hivatkozást. Ezzel kapcsolatos kritikájuk lényege, hogy a nagybetűs „Démosz”-ra történő hivatkozás nem összeegyeztethető a konzervatív alapállással, mivel az elsősorban „közelebb áll egy arisztokratikusabb felfogáshoz, a tekintély, a hierarchia és/vagy a kvalitás elsőségéhez.”

Ezen a ponton merül fel az a kérdés, hogy ebben az összefüggésben mi lehet a szerzőpáros viszonya a klasszikus liberalizmus egyik első képviselőivel, nevezetesen John Locke-kal és Thomas Hobbesszal, akik szerződéselméleteikkel épp egy demokratikusabb, népakaratra markánsabban apelláló konstrukciót alkottak. A korábbi, arisztokratikusabb és hierarchikusabb isteni felhatalmazás elvét épp a népszuverenitásra történő hivatkozással, mondhatni populistább megközelítéssel cserélték le. Ha önmagában vizsgáljuk a dolgot, akkor az arisztokratikusságra és hierarchiára apelláló érvelés éppenhogy egyfajta liberalizmus előtti állapothoz történő visszatérést jelentene. Amit korábban a szerzők maguk minimum tévútként jelöltek meg. A népakaratra történő hivatkozás tehát nem egy fekete/fehér kérdés, sőt.

Olyannyira nem, hogy Burke életműve sem ad egyértelmű fogódzót a népre való hivatkozással kapcsolatban. Tracts Relative to the Laws against Popery in Ireland című írásában, amely sajnos nem jelent meg magyarul, Burke még így ír:

„Jelenleg, mivel a nemzetre irányított törvény nem egy észszerű intézmény, ezért nincs meg a kellő autoritása; mivel minden kormányzati formában a nép a valódi törvényhozó; és mindegy hogy a törvény közvetlen és instrumentális oka és forrása egy ember vagy több, a közvetett és hatékonysága mindig az nép belegyezésétől függ - legyen az tényleges vagy implicit – ezért az ilyen hozzájárulás feltétlenül szükséges az érvényességéhez....”

Majd ezen álláspontját leginkább a francia forradalom tapasztalatai változtatták meg, a népakaratra való hivatkozással kapcsolatos averziók ekkor váltak dominánssá Burke gondolkodásában. Ez a gondolkodásbeli átalakulás szervesen összefügg a korabeli brit politikai élet vitáival, amelyről Richard Bourke egy vonatkozó tanulmánya számol be részletesen az általa is szerkesztett Popular Sovereignity in Historical Perspective című esszéjében.

Hozzáállásukat egyfajta pragmatizmus jellemezte. Hazai pályán a királlyal szembeni hatalom garanciájaként tekintettek rá, míg a francia forradalom után a korabeli elitek (így saját maguk) elleni egyik legveszélyesebb folyamatként ítélték meg azt. Hogy melyik hozzáállást tekintjük autentikusnak, az leginkább saját – lényegében szintén pragmatikus – hozzáállásunk függvénye.

Ezen a ponton érdemes még hivatkozni a konzervativizmus józan észen alapuló megközelítésére – amire egyébként mindenki oly előszeretettel hivatkozik. A józan ész talaján állva ugyanis nem nehéz belátni, hogy a felvilágosodás utáni konzervativizmus „elitvédő” írásai nem mai korunk elitjét védték. Sőt, a 18. és 19. századi teoretikusok éppenhogy a régi rend értékeit akarták átmenteni a felvilágosodás utáni időszakra, ezért elitpárti nézeteik inkább – kis túlzással – az ancien régime-et kitermelő és megszervező elvek védelmében íródtak. Könnyű belátni, hogy korunk nyugati civilizációjának politikai elitje teljesen más elveket vall, mint a 19. század elejének arisztokráciája, s még ha valóban hasonló szerepet is tölt be, pont az eltérő elvek miatt, teljesen másképpen cselekszik. A mai elit éppenséggel olyan progresszív liberális elveket vall, mint amelyeket elvileg a szerzőpáros is elvetendőnek tart. A brit filozófus Roger Srcuton így ír erről:

„A kormányzó elit azonban szándékosan összejátszott a nemzet elvesztésére, a globalizációt és az európai projektet fogadva el a jövő egyedüli zálogaként.”

Ebben a kontextusban már csak az a kérdés, hogy egy konzervatív lehet-e elitista olyan korban, amikor az elit a konzervativizmussal ellentétes értékeket vall. Erre az új jobboldal válasza az, hogy nem, míg a szerzőpáros inkább hezitál eldönteni a kérdést. A józan észből kiinduló nézőpontból azonban könnyen megindokolható, hogy a 19. század elejének elitizmusát ne formálisan, hanem tartalmában tartsuk fontosnak. Ebben a kontextusban pedig a mai konzervativizmus nem lehet más, mint az elittel szemben kritikus. Hiszen végignézve a mai európai eliten, az általa vallott elvek tartalmi értelemben mindennek tekinthetőek, csak konzervatívnak nem.

III. Forradalmi konzervativizmus

A szerzőpáros szerint ellentmondásos az új jobboldal azon felvetése, amely szerint konzervatív forradalomra van szükség. Érvelésük lényege szerint a konzervativizmus nem lehet forradalmi eszme. Természetesen ebben a megállapításban van igazság. De ez az érv is inkább formális, mintsem tartalmi. A mai magyar konzervativizmus előtt még mindig az a dilemma áll, amit Lánczi András megfogalmazott az általa jegyzett Konzervatív kiáltványban:

„…[a] régi rendszer haszonélvezőinek van élő hagyománya, illetve a fennálló helyzet stabilizálása elsősorban az ő érdekük, míg a konzervatívok az igazi értékek védelmében sokszor radikális, tehát tőlük idegen lépésekre kényszerülnek…”

A probléma kis mértékben hasonlít ahhoz, mint amivel a klasszikus liberalizmus kapcsán már szembesülnünk kellett. Ennek lényege, hogy tekinthetjük-e a (konzervatív) hagyomány szerves részének azt a hagyományt, amely ellentétes alapokon nyugszik, mint egy korábbi, mára már megszakadt hagyomány. Amennyiben nem, már csak ez az elgondolás is forradalmi jellegű, hiszen a fennálló világnézeti keretrendszerrel mindenképpen szakítani akar.

IV. Intézmények és személyek

A szerzőpáros másik markáns kifogása az új jobboldali konzervativizmussal szemben, hogy a személyes politikai vezetés elsőbbségét hirdeti az állam intézményi működésével szemben. Ez egy olyan szembeállítás, amely gyakran felmerül az új jobboldali konzervativizmusról szóló diskurzusban, s nem csak Magyarországon.

Az intézmények kiválóan alkalmasak arra, hogy úgymond „bolondbiztossá” tegyék egy állam működését. Azaz, hogy ne lehessen olyan döntéseket végigvinni, amelyek nem szolgálják a nemzet érdekét.

De a személyes kvalitások mindenképpen szükségesek ahhoz, hogy egy-egy (újonnan) felmerülő problémát leleményesen, adekvát megoldásokat találva, kreatívan oldjon meg az adott politikai közösség. Mint ahogy az emberi gondolkodásnak is ugyanúgy része a ráció és az intuíció, úgy az állami működés sem képzelhető el intézmények és személyes vezetői képesség nélkül.

Russell Kirk ír arról az Eric Voegelin’s Normative Work című esszéjében, hogy a rend fogalma liberális körökben kifejezetten negatív felhangokkal telítődött, különösen a francia forradalom óta. Szerinte azért alakult így, mert rend fogalma szükségessé teszi a személyes vezetés képességét – önkontrollal és képzettséggel kiegészülve. Kirk szerint ezért van az, hogy minél liberálisabb nézetek vall valaki, annál hajlamosabb zsarnoknak nevezni azt a politikai vezetőt, aki a politikai rendet kialakította.

V. Jogállam

A szerzőpáros külön kiemeli az intézmények közül a jogállamiság fogalmához kapcsolódó intézmények fontosságát. A jogállamiság fogalma a rendszerváltoztatás után központi kérdése lett a hazai közéletnek, s mára az Európai Unióban zajló elvi viták egyik hívószavává is vált. Természetesen senki nem vonja kétségbe a jogállamiság fontosságát, sem a baloldalon, sem a régi és új jobboldali konzervatívok között.

Pusztán arról zajlik a vita, hogy mit is jelent a fogalom valójában. Erre a kérdésre pedig nincs egyszerű válasz, hiába akarják ezt velünk elhitetni azok, akik az Európai Egyesült Államok elnevezésű projekt jogi előkészítéséért felelősek. De talán a szerzőpáros számára is megnyugtató, hogy mi magunk a Kommentár folyóirat (amely a szerzőpáros cikkének egyfajta apropója volt) legutóbbi számában épp a jogállam eszmetörténeti gyökereit és egyes fogalmi distinkcióit igyekeztünk feltárni.

Erről a témáról könyvtárakat kellene egyébként megtölteni, s biztosan nem egy-két európai parlamenti többség által elfogadott (vagy a jogállam megsértése miatt el se fogadott) határozatot alapul venni. Annyi biztosan kijelenthető, hogy a jogállam fogalma az antikvitástól kezdve folyamatosan változott. Mit változott, volt olyan idő, amikor egyenesen a feje tetejére állt!

Az, hogy mit értettek alatta, függött a történelmi kortól, valamint attól, hogy milyen nemzeti keretek között valósultak meg a jogállamiság kívánalmai. Amit azonban biztosan nem lehet tenni, hogy egyfajta államátformáló eszközként tekintsünk a jogállamiság fogalmára, amelynek elemeit a gyakorlatba átültetve egységesíthetjük egy-egy ország jogrendszerét.

Minden jogrendszer ugyanis valamelyest jellemző arra a népre, amely azt létrehozta. Ezért egymás jogrendszerének kölcsönös elismerése, nem pedig egységesítése kell, hogy a jogállamiságról folyó diskurzus alapja legyen. Mármint akkor, ha a konzervatív nézőpontot valljunk magunkénak.

Zárszó

Jelen cikk számos leágazása egymással hol szorosabban, hol lazábban összefüggő szempontjai is jól mutatják, mennyire nem lehet egységes vagy kizárólagos (a kettő valahol ugyanaz) definíciót adni arról, hogy mi a konzervativizmus. Egészen egyszerűen hiányoznak azok a sarokpontok, amelyek kijelölnék a határokat – egyes tekintélyes szerzők életművéből is lehet idézni ellentétes állításokat, nem is beszélve az eltérő szerzők eltérő nézeteiről. Ráadásul, konzervatív nézőpontból fair vizsgálódást anélkül nem végezhetünk, hogy a magyar hagyományokról számot ne adnánk. Stabilitás, egység, személyes autonómia, parlamenti szuverenitás és függetlenség – ezek a konzervatív hagyományok, amelyek szemüvegén keresztül minden kormányzás vizsgálható.

A konzervativizmus tehát semmiképpen sem egy „kodifikált” ideológia, sokkal inkább egyfajta attitűd. Ezért nem lehet azt formálisan számonkérni azokon, akikkel valamiben nem értünk egyet. Éppen ezért volt a konzervativizmus sajátja mindig is a pragmatizmus, amely egyszerre jelentette a sokszor ellentétes előjelű gondolatok közötti harmónia megtalálását, s a hétköznapi történések ideológiamentes szemléletét.

Nem az elvek tesztje, hanem a jellemé. Ahogy Tilo Schabert mondja: „a hatalom egy utazás, amelynek során megismered az emberi természetet”. Megismerni pedig csak a saját közösséged, a nemzeted természetét lehet.

Ennélfogva a konzervatív jellem célja nem lehet más, minthogy a dolgokat a saját közössége, nemzete javára megőrizze vagy éppen átfordítsa. A konzervatív értelmiség feladata pedig ennek az utazásnak a támogatása, valamint az útról letérők figyelmeztetése.

Borítókép:Az elsőnépképviseleti országgyűlés Pesten.