Európa erős embere

„Miközben Emmanuel Macron megérkezett Washingtonba, Frankhonban teljes nyugalom honolt. Egy szigeten egy illető azzal ejtette rémületbe a turistákat, hogy rendőrökre fog támadni, szélsőjobboldali aktivisták az Alpokban torlaszt alakítottak ki, éppen menetrendszerű sztrájkjukhoz készülődtek az Air France és az állami vasúttársaság dolgozói, a Le Parisien hasábjain háromszáz közéleti személyiség tiltakozott az új, iszlamista antiszemitizmus és az elmúlt évek burkolt etnikai tisztogatása – összesen tizenegy francia zsidó megölése – ellen, a párizsi nemzetgyűlés pedig első olvasatban elfogadta a törvénytervezetet… Nocsak, nocsak, a »szabályozottabb bevándorlásról«.

Érdekes, azt hallottuk, az ENSZ-okosok szerint a bevándorlás jó és támogatandó dolog. Akkor meg miért is kell szabályozni? És épp a fény városában? Mindenesetre egy évvel Macron megválasztása utánra ilyenformán csúszott meg az a centrista-liberális politika, amelyet a zászlajára tűzött, és amelynek alapján hatalomra jutott. A még most is csak 40 esztendős elnök már nem nagyon népszerű – a közvélemény 42 százaléka támogatja 58 ellenében –, de még mindig elfogadottabb, mint első hivatali éve után Nicolas Sarkozy volt, aki felvázolt ugyan egy irányvonalat, csak megutáltatta magát, vagy Francois Hollande, akinek – sok minden más mellett – irányvonala sem volt, és meg is utáltatta magát.

Mégis: tetszik vagy sem, Macron személyében hétfőn Európa erős embere költhette el a gyertyafényes vacsorát Trumppal; igaz, ez sokkal inkább Európát, semmint Macront minősíti. Szegény Junckert – és magunkat – kíméljük meg az elkövetkező egy évre attól, hogy az EU vezetőjének nevezzük, Tusk szerepköre nem kerekedett nagyobbra egy bőkezűen fizetett mediátorénál, Merkel pedig szenved a negyedik koalíciójától, mint a kutya, és ha nem is vágja még a centit, már mindenki más vágja neki és helyette, otthon és külföldön.”