Az Azov ezred és a morál szerepe – Háború, közelről

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

Az Ukrajna ellen indított orosz agresszió egyik deklarált célja keleti szomszédunk „nácitlanítása”. Ez a nyilvánvalóan eltúlzott vád két érven nyugszik, amelyek közül mindkettőben van némi igazság, de egyértelműen propagandatúlzás azt állítani, hogy akár az ukrán állam, akár fegyveres ereje náci lenne. 

Az első Sztyepan Bandera személye. Az ukrán nemzettudat viszonylag későn jutott el kialakulásához, és az ebben jelentős szerepet játszó Bandera a reálpolitikus Churchill egyik híres mondását is idézhette volna az ördöggel való szövetségről. Bandera számára a holodomort okozó Szovjetunió, nem jelenthetett mást, mint ellenséget, míg Hitler – legalábbis első pillanatra – hasznos szövetségesnek tűnhetett. Hogy Bandera mit gondolt és hogyan cselekedett a II. világháború során, arról emlékezetpolitikai okokból nem ejtenék több szót, de hatása a mai Ukrajna nemzeti tudatában egyértelmű.

Ezt viszont nem igazán lehet elmondani a másik indokról, az Azov ezredről. Természetesen egyértelmű propagandafogás a címerében két náci jelképet (Schwarze Sonne, Wolfsangel) hordozó szervezet alapján azt állítani, hogy az ukrán hadsereg szélsőjobboldali eszméket vallana. Ettől függetlenül 2015-ben az akkor parlamenti képviselettel is rendelkező szervezet szóvivője úgy nyilatkozott, hogy tagságuk között a tényleges nácik aránya körülbelül 10-20 százalék. 

Ráadásul, visszatérve a szimbolikára, az Azov zászlóalj, később ezred korábbi jelvényében az ukrán nemzeti szimbólumok mellett feltűnik a háttérben a Schwarze Sonne, a sokkal kevésbé ismert, de tagadhatatlanul náci szimbólum. A tizenkét villámrúnából álló Fekete Nap nácizmuson belüli szerepe a mai napig tisztázatlan, ezért számos szélsőséges és fajvédő szervezet használja jelképként. Azonban a logó előterében szereplő, egyébiránt középkori eredetű Wolfsangel több SS-alakulat jelzésében is visszatér, úgy mint a 2. SS Das Reich, vagy 4. SS Polizei hadosztályokéban. A Németországban kizárólag heraldikai célból engedélyezett, egyébként betiltott szimbólum azonban az új címerben is feltűnik, bár olyannyira megváltoztatott formában, hogy valóban csak az látja benne, aki ismeri. Az Ihor Kolomojszkij oligarcha által támogatott önkéntesek közismerten kapcsolatot ápolnak különböző európai szélsőjobbos csoportokkal, így

amelyre végül a hírek szerint a Pentagon közbenjárására nem került sor. 

Különleges csavart ad a történetnek az a kevéssé ismert esemény, amely során a két „népköztársaság” létrejöttéhez vezető 2014-es kelet-ukrajnai lázadás során a szinte kizárólag oroszok által lakott Mariupol is a felkelők kezére jutott, de az akkor még Azov zászlóalj névre hallgató alakulat kiemelt szerepet játszott visszahódításában. A hírek szerint a már elesett, vagy az elesés szélén járó város védelmét ez a félkatonai alakulat látta el, amely legalábbis névlegesen az ukrán belügyminisztérium felügyelet alá tartozó Nemzeti Gárda kötelékébe tartozik. 

Azovosok akcióban, Mariupolban

De miért is beszélünk ilyen sokat egyetlen alakulatról? Azért mert a fentiek miatt túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Azov az ukrán hadsereg legmagasabb moráljával, harci kedvével rendelkező alakulata, amelyet egy kiemelt fontosságú helyen vetettek be. Fenti megállapítást alátámasztja, hogy a másik egység, amelyik a nagyvárost védte, az elit alakulatnak számító 36. tengerészgyalogos dandár. 

És itt érdemes egy kicsit visszakanyarodni a modern és véres városostromokról szóló korábbi cikkemhez. Ugyanis

azaz a küzdelem folytatása a veszteségek ellenére. Minden más, köztük a felkészültség, vagy a felszerelés csak másodlagos. Mariupol védői azért tudtak ilyen sokáig kitartani, mert valóban a legelszántabb harcosok védték. Azonban bármilyen heroikus is egy védelem, a bekerített védők nem tarthatnak ki örökké. 

Helységharc esetén a támadók úgynevezett katlanokra igyekeznek felszabdalni a védők eleinte folytonos védelmi vonalait. Ezeket az egymástól elvágott, sokszor teljesen elszigetelt pontokat szinte lehetetlen lőszerrel, élelmiszerrel, valamint orvosi szolgáltatással ellátni. Számtalan második világháborús történet szól angol ejtőernyősök, amerikai, orosz és vagy német katonák küzdelmeiről bekerítésben. Arnhem, Bastogne, Sztálingrád vagy éppen Demjanszk védői nagyon hasonló tapasztalatokról tudnának beszámolni, mint a mariupoliak. 

Egy idő után azonban a fenti állások védelme lőszerhiány, a környezet pusztulása, esetleg az ellenség fölénye miatt lehetetlenné válik,

Talán a hazai környezetben a legismertebb ilyen vállalkozás a budapesti ostrom záróakkordja, az 1945. február 11-én Budán megkísérelt kitörés volt. A manőverben a túlélésükért küzdő résztvevők nyilvánvalóan nem tudják magukkal vinni sebesültjeiket, így a katonák egyik legfájdalmasabb döntésével a támadó jóindulatára kénytelenek bajtársaikat hátrahagyni. 

Mariupol elvesztése nemcsak az elcsatolt kelet-ukrajnai és krími területek közötti orosz összeköttetés létrejöttét pecsételheti meg, hanem a két elit alakulat várható megsemmisülésével a háború egy olyan aspektusának megjelenését, amelyről eddig kevés szó esett: ez pedig a kimerülés. 

Ugyanis

A két, körülbelül ötezer fős elit egység sorsának beteljesülése várhatóan több okból nem fog akkora hatást kiváltani, mint Waterloonál a francia sereg meneküléséhez vezető hír, hogy a „Gárda visszavonul!”

Az azonban biztos, hogy az ellenállás szimbólumának elbukása ebben a pszichológiai fronton is vívott összecsapásban egyre több és több fejben veti el a gondolatot: mikor lesz ennek vége? És hiába az összes kommunikációs csatorna feletti ellenőrzés, ha a pánik elindul, egyre gyorsuló sebességgel söpör végig mindenkin, akit elér.

Nyitókép: az Azov ezred katonái egy márciusi gyakorlaton (Sergey BOBOK / AFP)